HOLCZER

Gondolom az Olvasók is fel tudnak sorolni néhány sztereotípiát arról, hogy milyenek a futballisták. Javaslom ezeket most tegyék félre egy kis időre, interjúalanyom ugyanis nem illik bele a skatulyába - ahogy ő maga is fogalmaz: "csodabogár". Ami azt illeti valóban ritka, még a legnagyobbak között is, hogy egy labdarúgó érti és értékeli a kifinomult szabósági kultúrát, a klasszikus elegancia nemes kimunkáltságát. Holczer úr azonban nem csak ízlésével, öltözködésével emelkedik ki a jól ismert klisék tengeréből. Egész személyisége arra ösztönöz bennünket, hogy átértékeljük magunkban az általánosítás szemléletét. Hogy miről is fogunk beszélgetni? Stílusról és eleganciakultúráról biztosan. De természetesen nem csak erről. Őszintén elmondja, milyen érzés a politikai csatározások kereszttüzében állni, vagy hogyan éli meg a kritikát, amit a hazai játékosok okkal, ok nélkül, de rendszeresen elszenvednek. Talán azt is megtudhatjuk mi tesz valakit igazán jó kapussá, és azt is, vajon lát-e esélyt felzárkózni a magyar labdarúgás hajdani hírnevéhez? Mi akadályozhatja ezt, vagy mi lehet a megoldás? - konkrét szakmai elképzelést is felvázol, és ez még messze nem minden. Beszélünk magánéletről, ízlésről, megtudjuk van-e olyan, hogy futballista nyugdíj, és természetesen a jövőbeli tervekről is szót ejtünk. Ha velünk tartanak, ígérem, olyan beszélgetést olvashatnak, ami nem pusztán ritka, de ki merem jelenteni ezidáig egyedülálló Magyarországon.

Brainel Mehandi: Holczer Úr tudja rólam, hogy nem értek a focihoz. Ellenben azt magam is látom, hogy rajtam kívül mindenki más ért hozzá, stadionokkal is jól el vagyunk látva, ám ennek ellenére a magyar futball játék kapcsán az elmúlt 30 évben mindössze egy alkalommal láttam olyat, hogy a nemzet egy emberként állt be a hazai válogatott mögé - bevallom azokban a hetekben egy kicsit magam is focirajongó lettem. De ugye általában mifelénk nem ez a jellemző, a magyar futball minősége, finoman szólva is megosztó. Így látom én kívülről. De hogyan éli meg ezt Ön, aki nem a fotelből szemléli az eseményeket, nem is a lelátókról, hanem tulajdonképpen főszereplője ennek a műfajnak? 

Holczer Ádám: Elindult Magyarországon egy folyamat, 8-10 évvel ezelőtt, mert a jelenlegi kormány fontosnak tartja ezt a területet, még ha ezek a döntések vélhetően politikai okoktól nem is mentesek. Az eredmények persze még nem érték utol az elvárásokat, de azért a jelenlegi helyzet nem annyira reménytelen: ott volt ugye a 2016-os EB, a Fradi most bejutott a Bajnokok Ligájába, tavaly ugyanúgy a Fradi az Európa Liga csoportkörében szerepelt... a válogatott is nyert pár napja Bulgáriában, és ha megverjük Izlandot novemberben, akkor kijutunk a következő Európa Bajnokságra. Vannak tehát az elmúlt években olyan eredmények, amik azt mutatják, hogy működik a dolog. Ezzel együtt, nem vitatom az elvárások jogosságát, komoly eredmény nélkül ugyanis az emberek nehezebben értik azt a szemléletet, amit a kormány képvisel. Ugyanakkor, amint van eredmény, azonnal ott vannak harmincezren a körúton és mindenki elfelejti, hogy éppen kire szavazott. Ez tehát egy nagyon kényes téma, nagyon kényes is erről beszélni, mondhatni darázsfészek ez Magyarországon. 

Bill Shankly-nek, a Liverpool legendás edzőjének volt az a mondása, “hogyha nem szereted a klubot amikor vesztettünk, akkor se szeresd amikor nyerünk” és ez nagyon igaz. Nálunk is ez megy, ha nincs eredmény akkor céltáblák vagyunk, ha van akkor szeretnek minket. Én viszont hiszek az aranyközépútban, szerintem az lenne a korrekt.

Ön szerint van esély arra, hogy a magyar labdarúgás újra méltóvá váljon hajdani hírnevéhez?  

Úgy gondolom, abban az értelemben felzárkózni a múlthoz, hogy VB döntőt játszunk... nos, ez nagyon nagyon összetett kérdés, mert a lemaradásunk ennél sokkal nagyobb. Persze azért annak is tudatában kell lenni, hogy bár a maga idejében az Aranycsapat a világ élvonalába tartozott, mégis ki merem jelenteni, hogy egy mai átlagos csapat már lehet hogy megverné őket. Fejlődött ugyanis annyit a sport, ahogy minden fejlődik, még akkor is, ha ez a folyamat, nemzetközi szinten nem volt egységes. Amikor mi észbe kaptunk, hogy mennyire le vagyunk maradva, mondjuk ez volt az elmúlt 20 év, akkor elindult valami... most az elmúlt 10 évben még inkább az infrastrukturális fejlesztésekkel, de 30, 40, 50 évnek a lemaradását így is nagyon nehéz pótolni. Nyilván vannak biztató eredmények, de szerintem a valódi áttörés azért nagyon komoly szakmai tartalmat kívánna, és ez kiemelten igaz az utánpótlásra - hiszen 25 évesen már senkit nem lehet megtanítani focizni. Hogyha ez a folyamat nincs komolyan véve, akkor kallódnak a gyerekek, és ebben nagyon komoly hiányt látok, bármilyen klubnál is jártam. 

Jól értem, hogy igazából ön a kulcspontot az utánpótlás nevelésében látja, és tulajdonképpen ehhez oktatói oldalon hiányolja a szakmai felkészültséget? 

Nem is feltétlenül a szakmai felkészültséget, hanem inkább az ésszerűséget meg a precizitást. Szerbiában, ill. a délszláv országokban, úgy működik a gyakorlat, hogy a kisebb klubok betesznek fiatalokat első osztályba már 18 éves korukban, mert egy-két jó szezon után az országnak az egy-két topcsapata megveszi őket. És mondjuk annak a játékosnak az értékesítése fedezi egy kis csapat két éves költségvetését. A nagy csapat viszont, mondjuk Horvátországban a Dinamo Zagreb, a szerbeknél a Partizan Beograd vagy a Crvena zvezda, az egyetlen kapocs Szerbiából eljutni egy erős nyugati bajnokságba. Ha egy szerb kisgyerek elkezd focizni Topolyán és elkerül a Partizanba, ezzel megteremti magának az esélyt, hogy nyugatra menjen. Tehát ő arra készül, hogy a Partizan játékosa legyen és majd onnan megy el nyugatra. A játékos értékének fejlesztése és értékesíthetőségének lehetősége pedig kulcselem a nagy csapat anyagi stratégiájában is. Mivel kis ország, nem túl jó pénzügyi lehetőségekkel, mindenki megpróbálja kihozni a maximumot a saját helyzetéből. Ezt hiányolom nálunk, ezt a fajta tudatosságot, az ésszerű, következetes koncepciót. Hiszen mi sem gazdaságilag, sem lélekszám ügyileg nem számítunk Európában nagy országnak, mégis azokat próbáljuk utánozni, hogy több pénzből légiósokat hozunk. Ennek is van eredménye, látjuk, Fradi, Vidi, de a kisebb csapatok nem tudnak sok ezer eurós légiósokat megfizetni Magyarországon, és akkor itt jön képbe az, hogy akkor viszont ne hozzunk pár ezer eurós légiósokat, hanem tegyünk be fiatalokat. És ha jó, akkor eljut a Ferencvárosba vagy egy Videotonba, ahonnan lehet majd eligazolni külföldre, és így mindenki jól jár. Szerintem ez lenne az egyetlen megoldás egy ilyen kis országban mint a mienk, hogy nevelünk, nevelünk, nevelünk, és aztán eladjuk a játékosokat, nem tartjuk itt őket, menjenek játsszanak jobb bajnokságban, játsszanak több pénzért, játsszanak több néző előtt, és akkor minden gyereknek ott lesz a példa, hogy bárhol is születtem, Borsodban, Zalában, ha jól focizok és jól játszok, akkor el fogok kerülni a Fradiba vagy a Videotonba és onnan már lehet, hogy el tudok menni nyugatra. De ez a tudatos jövőkép nincs meg a magyar fociban, én ezt hiányolom. Amikor a  Fradinál játszottam, volt egy úgynevezett School Marketing program, aminek keretében elmentünk vidéki iskolákba, általában egy focista meg egy másik sportág szereplője, volt egy műsorvezető, ajándékokat vittünk, és a gyerekekkel beszélgettünk, hogy érdemes energiát fektetni, tanulásba, sportba, mert az később megtérül. És amikor megkérdeztem, hogy ki akarsz lenni, vagy mi akarsz lenni, akkor a válasz az volt, hogy Messi meg Ronaldo meg Neimar... de ne az akarjon lenni! Akarjon lenni Gera Zoli, aki Harkányból eljutott egy Fradiba, és onnan eljutott nyugatra. Ő egy jó példa, de ilyen nálunk véletlenszerűen történik. Lehet, hogy nem születik minden magyar faluban ilyen kisgyerek, de szorgalommal és tudatossággal sok mindent lehet kompenzálni. Klapka mondta, hogy “Lusta zsenivel még nem találkoztam!”. 

Önt viszont korán elragadta a futball világa… sosem bánta meg, hogy nem valamilyen más foglalkozást választott?

Nem, nem bántam meg! Néha elképzelem, hogy mi lett volna ha más területen tevékenykedem, de ha arra gondolok hogy a barátaimat többnyire a sport révén ismertem meg, hogy a feleségemmel egy csapattársam tejfakasztó buliján találkoztam, szóval, hogyha azokat a dolgokat nézem az életben, amik igazán fontosak, akkor biztos nem bántam meg. Persze, néha eljátszom a gondolattal, hogy mondjuk bespoke öltönyben tárgyalásokra járok és lyukat beszélek a bíró hasába. De akár a kétkezi munkát, mondjuk a szabóságot is el tudom képzelni, amikor látom, hogy a Savile Row-n a szabók  elegánsan, mellényben, nyakkendőben, finom bútorok között dolgoznak, az inspirálja az embert. Ha most belegondolok, hogy 10 évvel ezelőtt milyen körülmények között kellett edzenünk, milyen stadionban fociztunk, ahhoz képest most ugye sokat léptünk előre, és az sokat számít, hogy milyen körülmények között kell dolgozni. De egyébként a sport az nekem olyan dolog, amit imádok. Ezért hagytam ott 12 évesen a szülői házat, költöztem fel Pestre, kollégiumba, szinte nem volt gyerekkorom, magamról gondoskodtam. Édesanyám pedig két évig sírt esténként, hogy - mi van a gyerekkel? - eszik rendesen? - tanul rendesen? Aztán amikor színjeles bizonyítvánnyal felvettek egy nagyon jó gimnáziumba itt Pesten, akkor megnyugodott. Tehát minden értelemben sok munka van abban, amit elértem.

Miért a Juventus lett a kedvenc külföldi csapata? Miért nem egy német csapat, vagy egy dél amerikai?

Viccesen mondhatnám, hogy azért mert a németek fehér zoknit viselnek szandállal, az olaszok viszont nem… de nyilván hat évesen nem így választ az ember csapatot. Valószínűleg volt ebben némi szülői inspiráció is, hisz apukám nekik szurkolt, ráadásul a 96-os BL döntőn a Juventus egy nagyon szép kék mezben lépett pályára, két sárga csillag volt a meznek a vállán, gyorsan megtaláltam a kedvenc játékosomat is, aki onnantól kezdve mondhatni idolom volt egészen a visszavonulásáig, tehát valahogy így alakult, és az Európa Bajnokságot már tudatosan így néztem, hogy az olaszoknak szurkoltam. Az öcsém viszont a németeknek szurkol, Dortmund drukker, de ő nem is annyira elhivatott a bespoke kultúra iránt, mint én.

Az egyre inkább világos, ahol beszél, hogy kifinomult az esztétika iránti érzéke… Egy alkalommal pedig azt nyilatkozta, hogy egy kapus játékában Ön a kisugárzást és a magabiztosságot tartja a legtöbbre. Mitől függ az, hogy valakinek legyen kisugárzása? Egyáltalán mit jelent ez? Adottságról beszélünk, vagy olyasmiről, ami fejleszthető?

Szerintem a kisugárzás részben adottság, veleszületett dolog, azon felül pedig munkával is fejleszthető. Ha az ember tudja, hogy úgy dolgozott egész héten, úgy pihent, úgy táplálkozott, tehát mindent megtett a sikerért, akkor nyugodt lelkiismerettel áll a pályán. Ez adja a magabiztosságot, a kisugárzást, s ha emellett  az ember kellő intelligenciával kezeli a saját tudását, az nagyon jól mutat... egy ilyen ember mindenkinek imponál, mindegy, hogy a pályán, vagy egy kávézóban látjuk. A focimeccs is elkezdődik az első percben, ott is van egy első benyomás, egy antré, és szerintem egy kapusnál ez nagyon fontos. Nekem a Buffon a kedvenc kapusom, óriási tapasztalat van mögötte, és még nagyobb sikerek, egy ilyen kapusnak nyilván van megfelelő kisugárzása, de azért itthon is meg tudom említeni Dibusz Dénest, akinek a kisugárzása mindig megállja a helyét, és tudom gyakran megtörténik, hogy a csatárok azért választanak rossz megoldást, mert a Dibusz áll velük szemben.  

Kisugárzásról beszélt… és ahogy utalt is rá, ez nem csak pályán érhető tetten, de akár egy kávézóban is, említette az öltözködést is, és ennek kapcsán azért adódik a kérdés, hiszen, összetört Lamborghini​ről már hallottunk, de arról még nem, hogy egy hazai sztárfutballista a Savile Row-n készíttetett öltönyt… nem jellemző tehát a futballisták között, hogy különösebb érdeklődést mutatnak a jó öltöny iránt. Mi az, ami Önt mégis megfogta a klasszikus eleganciában? 

Egy szóban meg tudom fogalmazni, és ez a férfiasság. Ahogy a múlt nagy ikonjaira nézek, nekem ők mindig sokkal férfiasabbnak tűnnek, mint amikor meglátom például James LeBron-t melegítőben. Hajlamos vagyok egy jól felöltözött emberről azt gondolni, hogy ő olyan értékrend szerint él, ami közel áll hozzám. Szerintem egy férfiban kell, hogy legyen minőségigény.

Ez tehát egy belső igény, és nem valamiféle megfelelési vágy, tehát nem arról van szó, hogy valaki ezt elvárja Öntől...

Senki nem várja el tőlem, épp ellenkezőleg... magam is csodabogár vagyok. Ha idomulni akarnék, akkor nyilván én is úgy járnék edzésre, ahogy a többiek, de nem ez a cél. Valahol szerintem ez is egy adottság, hogy az ember ráérez ezekre a dolgokra, és ez mellett sok mindent meg lehet tanulni. Az olvasás például fel tudja nyitni az ember szemét, hogy az életben azért még vannak finomságok, amiket érdemes felfedezni. Szerintem a klasszikus elegancia és a bespoke kultúra is ilyen. 

Igen, ezt kérdezni is akartam, - mert hiszen Ön megengedhetett volna magának egy jó kis Guccit, egy frankó kis Armanit, vagy talán még egy Andrássy úti Zegnát is, ehhez képest nem érte be kevesebbel, mint a bespoke... honnan jött ez a fajta minőséglátás, vagy minőségigény, erre emlékszik? 

Ahogy utaltam rá, szeretek picit különc lenni. Murakami a japán író azt mondta, “Ha ugyanazt olvasnám, mint ők, akkor ugyanúgy gondolkodnék, mint ők”. Tudom, hogy mi a divat, hisz látom, hogy mindenki ugyanazt a fehér talpú fekete cipőt hordja, csak éppen a márkajelzés más rajta, mert az egyik Alexander McQueen, a másik Armani, vagy éppen csak egy Zara. Én viszont nem akartam beállni ebbe a sorba, úgy voltam vele inkább egy kicsit többet költök, de legyen valami egyedi. Aztán végül kiderült, hogy a bespoke nem is feltétlenül drágább, mint mondjuk egy dizájner öltöny. Amikor tőlem megkérdezik, hogy hol vettem az öltönyömet, már azon meglepődnek, amikor mondom, hogy én ezt nem vettem, hanem “csináltattam”. Kevesen értik, hogy ezen nem a címke a lényeg… mint amikor valaki leül előttem szándékosan úgy, hogy jól látható legyen a Tommy Hilfiger logó, én pedig csak mosolygok... mert tudom, hogy amiben én ülök ott, az a bolygón elérhető legmagasabb minőség, mégsem érzem úgy, hogy ezt bárkinek az orrára kell kötnöm. 

Volt szerencsém beszélgetni a kedves nejével, az Alexandrával, és Ő már az elején figyelmeztetett, hogy Önnek határozott elképzelései lesznek a ruhatárával kapcsolatban. Honnan merít inspirációt az elgondolásaihoz, illetve hogyan fejleszti a stílussal kapcsolatos ismereteit? Vannak esetleg ikonok, akár a futballban, akár azon kívül, akik inspirálják Önt? Azt említette, hogy Buffon a kedvenc kapusa, és én azt is tudom, hogy Del Piero neve is sokat jelent Önnek… Na most én utánanéztem és hát azt kell mondanom, hogy ami Buffon öltözködését illeti, hát finoman fogalmazva, abban nincsenek különösebb bravúrok, ellenben Del Piero már más tészta… nála bizony tetten érhető az a fajta kifinomultság, ami már-már vetekszik azzal, amit az angoloknál Beckham képvisel, csak ugye Del Piero az olasz vonalat viszi, dupla csatos cipő, egészen kiváló szabású öltönyök, tehát valami egészen figyelemreméltó, amit csinál, sőt azt is láttam, hogy néhány éve Woolmark nagykövet is volt... tehát egyértelműen látszik, hogy Ő azért nagyon komolyan vonzódik a valódi minőséghez. Del Piero esetleg hatott Önre, vagy ez a dolog teljesen más irányból találta meg? 

Mire én felismertem, hogy erre nekem van igényem, addigra Del Piero már a Juventusos pályafutása végén járt. Azt követően, hogy átnyergelt az üzleti életre, már szemmel láthatóvá vált a fejlődése, amit valószínűleg ez az új közeg is indokolt nála, de ilyen értelemben engem ő nem inspirált. Ha mindenáron meg kell neveznem egy kiindulási pontot, azt inkább az olyan sorozatok jelentették, mint a Boardwalk Empire és abban Nucky Thompson, aki lenyűgözött azzal a férfias igényességggel, amit megjelenített az öltözködésében. Onnantól kezdve már tudatosan kerestem az ilyen jellegű inspirációt, legyen szó filmekről, sorozatokról, vagy akár blogokról, és ez a feltáró munka hozta magával, hogy megértettem hol kezdődik a valódi minőség, mennyire elmarad egy dizájner konfekció egy valódi bespoke öltöny mögött. Szóval nem a sport inspirált, bár ha sport, akkor Beckham az, akit én is mérvadónak tekintek.

Ön egyébként egy rendszerető ember? 

Nagyon. A civil ruháim mosását, vasalását is magam végzem, nem azért, mert nem merem rábízni a feleségemre, hanem mert nekem ez a természetes, és meg is van rá az igényem, hogy kézben tartsam a dolgaimat, vagy a környezetemet... az öltözőszekrényem is mindig rendezett, utánam sosem kell takarítani. Talán a kollégiumi éveim is közrejátszanak ebben. És azért vannak azok a konzervatív értékek, amik 100 év múlva is időtállóak kell, hogy legyenek, mert praktikusak és megállják a helyüket az életben. 

Hogyan jellemezné a saját öltözködési stílusát? 

Ez érdekes, mert 2-3 évvel ezelőtt még inkább a kissé harsányabb, élénkebb sprezzaturás irányzat állt közel hozzám, de ma már jobban vonzanak a letisztultabb, szabályozottabb vonalak. Talán furán hangzik, de valahogy úgy érzem ebben lehet az ember igazán kreatív.

Mi lesz a futball után? Tényleg, mikor megy nyugdíjba egy labdarúgó? Van olyan hogy futballista nyugdíj?

Ez nagyon változó, nyilván a játékos fizikai állapota és belső igénye is beleszól ebbe. A magam részéről még négy-öt évben azért bizakodom, szeretném tartani a szintet. Olyan, hogy nyugdíj a futball játékosoknak nem igazán létezik, vagy talán csak Belgiumban és Hollandiában, ahol van valami átmeneti megoldás, de csak néhány évre terjed ki, tehát egy futball játékosnak magának kell gondoskodnia a jövőjéről. Ami a saját jövőmet illeti, például a borok világában el tudom képzelni magamat, ha már abbahagyom a játékot. Igyekszem képezni magam ezen a területen elméletben is, illetve van egy kis szőlőnk, ami még a nagypapámé volt, és amit öcsémmel ketten gondozunk. Elfoglaltságként ezt el tudom képzelni, mert szeretem csinálni, szívesen végzem a velejáró munkát, legyen szó természetről, vagy a pincei tevékenységről, de akár az elegánsabb környezet is benne van, például borkóstoló... leginkább ez az, ami szimpatikus számomra. De nyilván a futball “sötét oldalán” is adódhat olyan feladat, amivel szívesen azonosulnék, hiszen, ha az ember eltölt 20-25 évet egy szakmában, minden bizonnyal akad számára munka ott is, van is erre példa bőven, sőt szinte ez a sorsszerű, de majd meglátjuk, kreatív lélek vagyok. 

Említette, hogy 15 hónapja lett édesapa, hogyan ízlik az apai szerep? 

Nagyon ízlik, Levike nagyon jó baba, mi pedig igazán élvezzük a szülői szerepet, az elmúlt tizenöt hónap maga a csoda. Belerázódtam pillanatok alatt.  

Nemsokára jön az apukával focizgatós korszak, futballista lesz a Leviből? 

Meglátjuk. A tehetség úgyis utat talál magának, és nyilván ha sportoló lesz, rengeteget fogok tudni segíteni neki, de én elsősorban azt tekintem feladatomnak, hogy olyan embert neveljek belőle, aki megállja a helyét az életben, függetlenül attól, hogy milyen foglalkozást választ. 

Milyen tanácsot adna a Levinek, - ha mégis úgy dönt hogy futballista lesz -, vagy bárki másnak, aki fontolóra veszi ezt a fajta hivatást? 

A legfontosabb hogy minden körülmények között maradjanak meg embernek, de ez az élet minden területén igaz, nemcsak a futballban. Bárhol előfordulhat, hogy olyan döntésekkel szembesítik, ami önhibáján kívül történik, és fontos, hogy az adott helyzetet mindig méltósággal kezeljék, és előbb utóbb az élet úgyis mindent rendez. Nekem ebben van a hitem, ez az értékrendem, a munka, az alázat, a viselkedés, ezt tartom fontosnak, és ezek segíthetnek a futballban is. Szerintem egy jó ember sokkal könnyebben vészeli át a nehézségeket, és a sport, az élet a nehézségekről szól, azokat kell megoldani. Én Levinek ezt fogom tanítani. Foci tanácsot biztos, hogy nem fogok neki adni, legfeljebb gyerekként amikor otthon tanítgatom, de ha esetleg már klubban játszik akkor biztos, hogy nem, ott már nem az én dolgom. A szülőnek nem ez a dolga, úgyhogy semmiképp nem sport tanácsban gondolkodom, inkább az életvezetésben igyekszem támogatni. 

Úgy legyen, Holczer Úr! Nagyon köszönöm a beszélgetést… nyugodtan kijelenthetem, hogy a mai naptól kicsit más szemmel tekintek a hazai futballra és egyáltalán a labdarúgásra. A legjobbakat kívánom Önnek és további sok sikert a családhoz és a karrierjéhez is!