A Celeste Barber jelenségről...

Nem állítom, hogy teljes mértékben átlátom ennek a paródia műfajnak a társadalompszichológiai hatásait, de bevallom, nekem komoly kétségeim vannak afelől, hogy a Celeste Barber féle "szenzáció" csomagolásaként használt magyarázatok valóban kiállnák a hasznosság próbáját. Egyfajta belső eszmecserét folytatva, megpróbáltam meggyőzni magamat a jelenség érdemi hatásairól, miközben természetesen a szkeptikus énemnek is lehetővé tettem, hogy kifejtse benyomásait. 

Azt remélem, mondanom sem kell, tisztában vagyok az insta-univerzum értékromboló hatásaival, legfeljebb nem mindig ugyanabban látom a problémák kialakulásának mechanizmusát, mint mások. Sokszor kifejtettem már, mennyire aggályosnak tartom, hogy a civilizált ember meghatározó társadalmi értékei, jellembeli erényei egyre kevésbé feltételei a sikeres életútnak. Nyugtalanítónak érzem a kiszámíthatatlanságot, amit a korszellem értékválsága okoz a mindennapi életünkben, aminek az a gyümölcse, hogy valaki hírnevet, rajongást és anyagi jólétet érhet el már önmagában azzal is, ha megmutatja a fenekét. Ám bevallom, nehezemre esik hinni abban, hogy a probléma megoldódik attól, hogy valaki egy másik fotón mellé teszi sokkal kevésbé esztétikus hátsóját.

Celeste Barber mentségére legyen szólva, tudomásom szerint neki nem voltak világmegváltó elképzelései azzal az öniróniával, ami közte és a nővére közötti tréfának indult. A közönség azonban "rákattant" a humorra, ez rendben is van, de aztán jött a feminista média és elkezdte belemagyarázni az olyan ideákat, melyekkel jól meglovagolhatja az emberek frusztrációját. Ezen a ponton szinte azonnali reakcióként robban a vád, miszerint az insta-sztárok testük és életmódjuk idealizálásával felelősek az emberekben kialakult önértékelési zavarokért. Valóban?

Én úgy tapasztalom, hogy sok ember hajlamos túlgondolni azokat a jelenségeket, melyek előidézik a vélt, vagy valós hibáival, hiányosságaival való bántó szembesülést. De vajon korrekt dolog az "influenszerekre" hárítani minden felelősséget? Vajon Ronaldo kockás hasával van a baj, ha én pocakot növesztek? Inkább neki is el kellene hájasodnia azért, hogy csökkenjen bennem a pszichés feszültség? Nos, igen, megszoktuk már, hogy a felelősség elhárítása, mások hibáztatása mindig egyszerűbb, mint szembenézni azzal, ami zavar és értelmesen tenni ellene. 

Valószínűsíthető, hogy Celeste Barber megnyilvánulását kezdetben egy teljesen érthető lelki mechanizmus indokolta. Az ember személyiségfejlődése során ugyanis jó esetben kifejleszti magában a szublimáció képességét, amivel megvédheti magát a kisebb-nagyobb frusztrációk súlyosabb következményeitől. A másik, és egyben talán legfejlettebb eszköz ezen a palettán, a humor, amikor is az ember képes megmosolyogni önmagát, ezzel is tompítva a kellemetlen közérzetet. A fotópárok alá helyezett rövid szövegek a későbbiekben már kritikai hangvételt kaptak, ám ezzel együtt sem vagyok meggyőződve arról, hogy a törekvés eléri utólagosan beleerőszakolt célját. Hogy mi ez?

Pl.:

Ha valaki megmutatja nekünk, hogy az insta-sztárok művi világával ellentétben, a valóságban az emberek kevésbé fittek, kevésbé esztétikusak, kevésbé kreatívak, akkor minden rendben lesz, és attól kezdve nem támasztunk irreális elvárásokat magunkkal szemben, elfogadjuk magunkat, mi több, rájövünk mennyire szépek és egészségesek is vagyunk valójában.

Azt hiszem, aki kicsit is ismer, az jól tudja, hogy a púderezett celebek világa a legkevésbé sem a szívem csücske. De véleményem szerint a fenti elképzelés akkor is vitatható! Tetszik vagy sem, az emberek egy része ösztönösen hajlamos arra, hogy keresse magában a hibákat, akkor is, ha a fél világ leborul előttük és imádja őket szépségükért. Erre nincs is jobb bizonyíték, mint maguk az Instagram sztárok, akik (mialatt egy világ akar rájuk hasonlítani), a "luxus rehab"  visszatérő vendégeiként igyekeznek feldolgozni kiegyensúlyozottságuk és boldogságuk lelki terheit. 

Nem vonom kétségbe azt, hogy aki az Instagram császárok és császárnők színpadi túlzásokra épülő világát lelki alkatából adódóan nem tudja helyén kezelni, az kialakíthat magában tévképzeteket. De bármennyire is igyekeztem nem sikerült megfejtenem, hogy a Celeste Barber féle paródia azon túl, hogy némelyeket vihogásra késztet, másokban valamiféle kárörvendő elégtételt idéz elő, miként tudja valóban megfékezni az önértékelési problémákat.

Közben rájöttem: van, aki úgy véli, az ilyesmi sokaknak segít elfogadni önmagukat, hisz látják, hogy az emberek többsége olyan amilyen, tökéletlen, és ez megnyugtató. Ha tényleg erről van szó, akkor üdvözlöm a Celeste Barber jelenséget.

Szeretném leszögezni, a magam részéről mindig is elkötelezetten hangsúlyoztam az önismeret és az önelfogadás fontosságát. Nem támogatom a szépségideálok gondolatát, mert azt vallom, hogy az ember szépsége annyira sokféle és szubjektív, hogy lényegében meghatározhatatlan. De nem tartom szerencsésnek az emberek félrevezetését sem. Azzal hitegetni egy nőt, hogy a külső nem számít, ugyanolyan csalárdság, mint egy férfinak azt mondani, hogy „A méret nem számít.”, vagy egy szerény anyagiakkal rendelkező embernek, hogy „A pénz nem boldogít!”. A pénz igenis fontos, ha nem is a boldogsághoz, de a boldoguláshoz mindenképp… méretből is szükséges egy egészséges tartomány… ami pedig a szépséget illeti, a belső szépség valóban nélkülözhetetlen, de önmagában igen ritkán bizonyul elégségesnek. Meglátásom szerint nem arra kell törekednünk, hogy kiparodizáljuk a szépséget, hogy elhitessük nem fontos, nincs rá szükség. Sokkal inkább meg kellene tanulnunk felismerni a fizikai szépség valódi karakterét, annak sokféleségét, változatosságát…   

Remélem, tényleg sokan vannak, akik e tréfás fotók láttán a "Jaj, de vicces!" felkiáltáson túl, ahhoz is közelebb kerültek, hogy önértékelési gondjaikat maguk mögött tudhassák. Mert ha nem, akkor valójában nem történt más, minthogy Celeste Barber azzal szerezte meg a maga 15 perc hírnevét, hogy ő maga űz jóhiszemű gúnyt a normális ember alkatából és karakteréből. 

Végszóként csak annyit, hogy miközben mennybe emeljük Celeste Barbert, ne feledkezzünk meg arról, hogy a jelenleg is zajló fitness forradalom keretében az egészséges életmód iránti érdeklődés sosem volt még ennyire elterjedt, mint napjaikban. A szélsőségek iránti hajlam pedig mindig is jelen volt az emberek egy részének génállományában, az őskortól, a szipugőzös hippi korszakon át, az Instagram celebekig.