Ramaphosa “frakkja”

Már csak az a kérdés, kinek a kudarca? Felvetődik ugyanis, hogy az előzetesen ismert programok tükrében, azok nyilvánvalóan kiemelt státuszú karakterének tudatában, vajon miért nem volt a dél-afrikai elnök mellett olyan szakember, aki segített volna elkerülni egy ilyen protokoll kataklizmát? A furcsa történés kapcsán nemzetközi színtéren különféle reakciókat figyelhettünk meg: vannak, akik felróják neki a hiányosságot, mondván ezen a szinten ez elfogadhatatlan, de vannak sokan olyanok is, akik felmentik a politikust. Utóbbi tábor is legalább két alcsoportra oszlik, hiszen egyesek szerint ezek jelentéktelen dolgok, nem kell tehát törődni “az ilyen ősrégi öltözködési szabályokkal”, mások azonban úgy vélik, bár a szabályok fontosak, a diplomáciának ebben a dimenziójában ezeket ismerni és az elnököt ezekre felkészíteni a protokoll szakemberek feladata lett volna, így hát vélhetően ők mulasztottak, övék a felelősség. 

Azt leszögezhetjük, hogy egy ilyen diplomáciai esemény mindenképp komoly protokoll szakemberi közreműködést igényel mindkét oldalon. A történések ilyenkor nagyon precízen összeállított forgatókönyv mentén zajlanak, az tehát szinte teljességgel elképzelhetetlen, hogy Cyril Ramaphosa elnök úr váratlanul értesült arról az estélyi programról, ahol white tie, azaz frakk volt az illendő viselet.

Ezek fényében, az a kérdés, hogy vajon protokollost nem vitt magával vagy frakkot? Előbbi is simán megeshetett, frakkot azonban biztos, hogy nem vitt magával. Legalábbis nem olyat, amit annak lehet nevezni. Hogy vitt valamit, az szinte evidens, mert viselt egy két olyan jelmezszerű elemet, amivel a frakkra kívánt utalni. Ám ezek valóban csak utalások voltak. Na és honnan tudható, hogy ő vitte magával ezeket a maskara elemeket? Onnan, hogy olyasmit, mint a műanyag gombos frakk kabát, az előkötött csokornyakkendő, vagy a derby szabású lakkcipő a Buckingham-palota tíz kilométeres körzetében sem találunk, így biztos, hogy nem ott kapta ezeket. Magával vitte tehát Afrikából. A frakk nadrágját viszont vélhetően otthon felejtette vagy a másik opció, hogy az elnök kevés csomaggal utazott, és a nadrág már nem fért bele a kézipoggyászba.  A hiányos, frakkot utánzó jelmezt tehát vitte magával őexcellenciája. De vajon megeshet-e, hogy tudatosan nem vitt nadrágot hozzá? Teljesen mindegy, mert ha fontosnak tartotta volna, akkor a Buckingham-palota néhány perc alatt szerzett volna neki egy adekvát nadrágot. De nem ez történt. Az elnök nem érezte derogálónak, hogy az öltönynadrágjában, pista bácsis nadrágszíjjal a derekán akarja abszolválni a white tie kívánalmait. Nem tartotta tehát fontosnak. Hogy mire véljük ezt az attitűdöt, arra vannak sejtéseim, de ezek is szigorúan a személyes benyomásaim és következtetéseim: az elmúlt években az Egyesült Királyság és Dél-Afrika között kritikussá vált a diplomáciai viszony, így a mostani látogatás szerencsés esetben új alapokra helyezheti a két ország kapcsolatát, ám ehhez nagyon fontos, hogy az angolok rendkívül érzékenyen kezéljék a látogatást, ezúttal mellőzzék a kioktató hangnemet, komoly hangsúlyt fektetve a vendég iránti tiszteletre és megbecsülésre. Ramaphosa elnök sincs könnyű helyzetben, hisz a dél-afrikai sajtó egy része tűkön ülve várja a mosolygós-kézfogós fotókat, hogy elmondhassa, lám Ramaphosa elnök a nyugat bábja. Akit érdekel, nyilván utánajárhat a diplomáciai helyzet minden releváns vonatkozásának, a mi szempontunkból viszont éppen ennyit kell tudnunk, hogy megértsük, vélhetően miért is nem kért Ramaphosa elnök segítséget a nadrág ügyében. Sőt, egy pillanatra még az is eszembe jutott (élénk a fantáziám) hogy a dél-afrikai elnök az ominózus öltözékkel szándékosan kezelte nagyvonalúan “az imperialisták illemszabályait”. Ha ez volt a szándéka, lehetett volna sokkal bölcsebb is: mondjuk egy szép dél-afrikai népviselettel szemléltethette volna öntudatos függetlenségét a nyugati civilizációs normáktól és nem azzal, hogy csúfot űz azokból.  

Remélhetőleg sikerült ezzel a modortalansággal a sajátjai körében valamiféle politikai tőkét kovácsolni, mert egyébként, ahogy III. Károly király méltóságteljes szótlansággal tűrte az illemtani abúzust, a nemzetközi közösség jelentős része is tudomásul vette, hogy a dél-afrikai elnököt és ezzel sajnos magát Dél-Afrikát, a maga helyén kell kezelni. Végülis a diplomácia egyik kulcseleme a tapintat - ebbe pedig beletartozhat az is, hogy nem veszünk tudomást a tapintatlanságról. 

Abban a sajátos esetben, ha nincs a történések mögött semmiféle szándékosság, úgy valóban felmerül a kérdés, hogy hol voltak a protokollosok? Nos, valószínüleg ott voltak, de lekötötte figyelmüket a zászlók és az ültetőkártyák ügye - az öltözködés pedig olyan dolog, amihez mindenki ért - azzal nem kell foglalkozni. Ezt a magabiztos hozzáértést pedig tűpontosan szemléltetik velünk az olyan karakterek, mint Gerge W. Bush, Donald Trump vagy éppen Cyril Ramaphosa - utóbbit talán már soha senki nem lesz képes alulmúlni, persze, soha ne mondjunk olyat, hogy soha!