DIVAT-E A POPSIVILLANTÓS ZAKÓ?

Nyilván sokaknak kényelmes az öltözködés és a releváns fogalmak teljesen liberális értelmezése, ám a tudás mindig is olyan dolog volt, ami nehezen vetette alá magát a véleménynek. Most sem teszi. Mindenekelőtt azt kellene tisztáznunk, hogy vannak-e univerzális standardok az öltözködéskultúrában. Természetesen vannak. A teljes társadalmi struktúrában négy fő rendezőelv létezik, melyek az egyes rétegek és csoportok öltözködését szervezik. Ezek közül kettő vonatkoztatható a civil társadalom öltözködésére: az egyik a klasszikus standard, amelyben egyértelműen tettenérhető az eleganciának egy meglehetősen statikus kódnyelve, a másik a mindenkori divat. Le kell szögeznünk, hogy a két rendszer filozófiai és esztétikai dimenzióban is egymástól független, valamint, hogy ezek egyszerre egy időben érvényben vannak a modern társadalomban, mint ahogy konstans módon így volt az elmúlt száz évben is. A divat azonban a legkevésbé sem statikus rendszer, és ebből következően a divaton belül nem is beszélhetünk állandó standardról. A most tárgyalt kontextusban azonban nem az a kérdés, hogy van-e a divatban is állandó standard, hanem az, hogy az érvényben lévő divatstandardok között aktuálisan van-e olyan, ami legitim választássá teszi az ún. popsivillantós zakót? Spoiler következik: nincs olyan autentikus divatforrás, ami érvényessé teszi ezt a koncepciót. 

Érdemes megértenünk mi okozza a zűrzavart, amiben aztán a perifériás konfekcióipar leleményes képviselői sütögetik a pecsenyéjüket. Rendkívül fontos leszögezzünk, hogy nem minden divat, ami annak látszik, vagy amit üzleti érdekből annak neveznek. Magunk is tapasztalhatjuk, hogy a divat szót a tömegruházati ipar számos szegmensében használják minden hiteles szakmai indok nélkül, lsd. használtruha kereskedelem, aluljárós butikok, ruházati diszkontáruházak és az olcsó konfekció-, illetve felsőruházati termékek egyaránt. Annak ellenére, hogy az érdekeltek, egyébként az üzleti aktus mindkét oldalán, szeretik abban a tudatban ringatni magukat, hogy az efféle üzletek kínálata a divatvilág valamiféle olcsó alternatívájaként értelmezhető, ez az egyik oldalról meglehetősen durva csúsztatás, a másik oldalon pedig tudatos vagy kevésbé tudatos önámítás. A ruházati tömegtermékek ugyanis alapvetően nem divattermékek, ahogy a ruházkodás sem jelent minden esetben divattal összefüggésben álló tevékenységet.

Az igazság persze nem állhat útjába az üzleti érdeknek, így aztán a piac releváns kompetenciabéli hiányát kihasználva, a szemfüles kereskedő a perifériás konfekciót divatként pozicionálja. Jellemzően ebben a szegmensben találkozunk a popsivillantós rövidségű, illetve az új vonalú, “nem az öregapáink sziluetjét követő”, valójában hibás, tórz szabású zakókkal. Sajnálatos, hogy a hazai társadalom jellemzően nem rendelkezik azzal a kulturális tőkével, aminek birtokában megvédhetné magát az efféle ártalmaktól, így ahogy Feiks Jenő anno mondta: “Az a szerencsétlen, aki részint nem tudja a leckét, részint mindegy is neki okvetlenül áldozat. Hozzá drága pénzért esetleg még ki is nevetik.”. Sajnos ma sem ritka, hogy valaki “szakértői” segítséggel válik megjelenésében nevetség tárgyává.

Végezetül, szeretnék rámutatni arra, miért fontos szólni erről a jelenségről. Hangsúlyozni kívánom, hogy sem a konfekcióval, de még a használtruha kereskedelemmel sincs semmi gond, amíg a piac valamennyi szereplője helyén kezeli ezeket az elemeket. A probléma akkor keletkezik, ha az olyan periférikus tömegtermék-forgalmazók, akik még a divat szegmensétől is nagyon messze esnek, trendszetter értékmutatást lódítanak az eleganciakultúrában alulsziocializált piac felé. Persze, amíg megtehetik, meg is fogják tenni. Épp ezért mi viszont nem tehetünk mást, mint hogy felvértezzük magunkat a kontár divattanácsok ellen... így legközelebb részletesen elemezni fogjuk mi a megfelelő zakóhossz, valamint, hogy minek függvényében és mennyi a relatív “mozgástartomány” ezen hossz vonatkozásában:

A ZAKÓ HELYES HOSSZA