DO'S AND DON'TS - DÍSZZSEBKENDŐ HAJTÁSOK

A szemfüles Olvasó, talán felfedezte fentebbi sorokban azt a sajátos jelenséget, mit úgy a köznyelv, mint a szakmai nyelv “divat”-nak nevez. Hisz a divat nem más, mint egyfelől a tömegek utánzási hajlama… ami azonban automatikusan gerjeszti egy szűkebb réteg “menekülési” vágyát, aki ennek okán felhagy az elterjedt szokással, legyen az öltözet, viselkedés, vagy bármi más. Az elkülönülési vágy, tehát az az érzés, hogy nem akarok olyan lenni, mint a tömeg, legalább annyira erős, ha nem erősebb, mint amazok hasonulási, csúnyán mondva, dörgölőzési szándéka. Menekülni a kommersszé vált jelenségekből többféleképpen lehetséges, s ezek között az egyik, hogy nincsenek olyan mozzanatok az öltözködésemben, amiről nincs konkrét ismeretem, nem tudatosan viselem. Ezzel az attitűddel ugyanis, nagy eséllyel érezhetően más lesz a kisugárzásom, mint azoknak, akik csak utánzási hajlamból viselik a díszzsebkendőt. Ebben az írásban igyekszem majd néhány javaslattal élni arra vonatkozóan, hogy milyen hajtásokat tartok szerencsésnek viselni, és melyek azok, amiket talán a legkevésbé sem. Bízom abban, hogy ez segíteni fogja a tudatosságban mindazokat, akikben megfogalmazódik ilyenfajta törekvés.

Díszzsebkendő hajtásokból annyi van, hogy talán több tucat könyvet írtak már ezekről, ám bevallom, én egyiket sem olvastam, és nem is fogom. És nem csak azért, mert jómagam szinte kizárólag egyfajta hajtással viselek díszzsebkendőt. Talán furcsán fog hangzani, de a hajtások sokasága leginkább azokat a férfiakat villanyozza fel, akiknek az öltözködés nem eszköz, hanem cél. Nem szeretném azok példáját követni, akik felhatalmazva érzik magukat arra, hogy megmondják milyen az igazi férfi, mert férfinak lenni sokféleképpen lehetséges. Ám jómagam azok táborát képviselem, akik számára az öltözködés sem nem cél, sem nem játék, sőt legszívesebben beszélni sem beszélnék róla, ha nem egy olyan világban élnék ahonnak kikopik a klasszikus kultúra. Sőt, maga a kultúra. Ahogy Bagi Zsolt filozófiatörténész, esztéta is írja, manapság divat lett kicsinyelni a kultúrát, és ez már nem csak egy egyszerű trend, hanem meghatározó jelenség is. Ugyan a kultúra természetéből adódóan változik és fejlődik, de itt most nem ez történik… hiszen korábban is folyamatosan változott a kultúra, de a műveltséghez hozzátartozott, hogy a kultúra elemei összeolvadtak – ahogy Bourdieu írta “A társadalom világa felhalmozott történelem.”. Korábban az emberek ismerték a "klasszikusokat", de a minap egy érettségizett fiatalember nem tudta megmondani miből idézek, amikor azt mondom „Valami bűzlik Dániában.”. Ő tehet róla? Nem. Én sem azért tudom mert ösztönösen érdekelt anno. Hanem mert volt egy olyan irodalomtanárom, aki miatt megtapasztaltam, hogy a kultúra és a műveltség mennyivel gazdagabb emberi létezést adhat. De most egy olyan időszakban vagyunk, amikor a kultúrának nincs tekintélye és a tisztelet is megszűnt iránta. Elavult fogalom. Nem az van tehát, hogy a régít felváltja valami új. Egész egyszerűen a kulturális vákuum küszöbén billegünk. És hogy mindez miért alakul így? Számomra Szalai Erzsébet szociológus adja meg a hiteles választ, aki a Lélek és profitráta című munkájában precízen rámutat arra, hogyan bontja le személyiségünket, szaggatja szét identitásunkat a neoliberális pszichopolitika. Miként éri el azt, hogy az ember kultúrlényből ösztönlénnyé váljon. De bele kell törődni ebbe? Szerintem nem! Ilyenkor mindig eszembe jut, amit egy barátom régen mondott nekem: “A világ olyan amilyen, de nekünk nem kell áldásunkat adni hozzá.”. Nem adom! A műveltség egy rendkívül sokrétegű dolog, a kultúrát pedig úgyszintén sokféleképpen lehet gondozni. Én a klasszikus stílust tekintem feladatomnak ápolni, és teszem is mindaddig, amíg át nem sodródunk az eseményhorizonton.

Nos, aki idáig eljutott az olvasásban, az megérdemli, hogy néhány tippet megosszak vele arról, miként érdemes hajtógatni a díszzsebkendőt, és miként nem.

A dolog sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk: én egyetlen olyan hajtást sem tartok szerencsésnek viselni, ami túlmutat azon az érzeten, hogy az ember  fogja a kiegészítőt és a lehető legkevesebb “bajlódással” behelyezi a zakója zsebébe. Abban a pillanatban, amikor a díszzsebkendő azt üzeni, hogy valamiféle műgonddal “foglalkoztunk” a hajtogatásával, elvész a spontaneitás, elillan az érzet, hogy az öltözködés a megjelenéskultúránknak eszköze s nem pedig célja. Remélem régi Olvasóink mára már megtanulták, hogy a “erőltetetten flancos” öltözködésnek, ugyanúgy nincs köze az eleganciához és a stílusbiztonsághoz, mint a tudatosan hanyag öltözködésnek. Ahogy Alexander von Schönburg mondja, az elegancia titka a természetesség.

Aki úgy gondolja túlzóan szigorú vagyok, annak két dologra szereném felhívni a figyelmét:

• a javaslataim természetesen senkire nézve sem kötelező érvényűek
• egy Márai idézet: "Az öltözködéssel egyáltalán nem kell törődni."