NOBLESSE OBLIGE

Az egyenlőség szenvedélyétől és demokratikus indulatoktól fűtött izgága korunkban jószerivel csak múlt időben szólhatunk az arisztokráciáról. A kiválóság emlékének felidézése csekély sikerrel kecsegtető vállalkozás, hiszen a fiatalabb nemzedékek a történelem formálta hűségen és a hagyományokon nyugvó civilizáció régi és kipróbált bölcsességei helyett az egyformaság kívánalmán alapuló progresszív társadalom ortodox hitvilágát kapják, és szinte mindenütt-mindenkitől azt hallják, hogy „sznobizmus”, mi több, egyenesen bűn megítélni másokat az eszméik, életmódjuk vagy akár rendezetlen küllemük miatt. A kortárs szertelenségekkel szembeni „nem megítélő” attitűd együtt jár a régi konvenciók kérlelhetetlen kigúnyolásával és mindazok pellengérre állításával, akik tisztelik a szokásokat: a gúnyolódók szerint ősatyáink erőfeszítései hiábavalóságok, erényeik voltaképpen bűnök, felhalmozott örökségük ebül szerzett jószág, bölcsességük pedig idejét múlt babonaság.

Aki napjainkban a hajdanvolt arisztokraták – és tegyük hozzá, akár a múlt ködébe vesző gentleman – családtörténetét, erényeit és kedvteléseit kutatja, óhatatlanul gyanússá válik a progresszió szellemi bürokratáinak szemében, akik a (nyugati) férfiember minden gondolatában, eszméjében, érzeményeiben és gesztusaiban az „elnyomó patriarchátus” megnyilvánulásait vélik felfedezni. A lármás kisebbség szélsőséges hangadói egyenesen tűzzel-vassal irtanák a férfierényeket – becsület, hűség és tisztesség mindennapi viszonyainkban, áldozatkészség és bátorság a veszélyben, vitézség a háborúban, megbocsátás és nagylelkűség a legyőzötteknek a béke beköszöntével, előzékenység a nőkkel, kedvesség a gyerekekkel, kegyesség az öregekkel és a gyengékkel, bőkezűség a szükséget szenvedőkkel szemben –, és a legkevésbé sem méltányolják, hogy a lovagiasság az erkölcsi kötelességek, és nem a pőre elnyomás szolgálatába állítja a férfi testi erejét és ambícióit.

Ha az arisztokrácia kialakulásának okait kutatjuk, akkor figyelmünket a tiszta és szép élet utáni vágy, valamint jó rend kívánalmának felmagasztosítására irányuló évezredes törekvésekre kell fordítanunk. A természetükből fakadóan harcias és hódító férfiaknak szükségük volt a férfikötelességek eszményített formáira – az ókori Rómában a köztársaságért életét áldozó polgár-katona, a középkorban a lovag, az újkorban a gentleman ideáljára –, melyek nem csupán a töméntelen erőszak és bírvágy palástolására voltak alkalmasak, hanem megmutatták azt is, milyen áldozatkészségre és alkotásokra képes az ember, amikor a törekvései keltette feszültségben kilép szűkös önzésének földhözragadt kereteiből. E teremtő élet előfeltétele, hogy legyen egy olyan rend, amelyet a törvény oltalmaz, tisztességes, és állandó ösztönzéssel ébren tartja a méltóságtudatot, a szolgálat eszményét és az alkotó erőt.

Eme jó rend tartóoszlopa volt valaha az arisztokrácia, akár a vér, akár a szellem előkelőségeiről szólunk. Igazságtalan lenne a nagyszerű ősökkel, de az ő hagyatékukat ápoló mai ivadékaikkal szemben is – akár könnyűnek találtattak, akár nem –, ha törekvéseik erkölcsi megalapozottságát hazugnak, felületesnek, vagy merő képmutatásnak tekintenénk. Ha így járnánk el, bátran megragadhatnánk egy bontókalapácsot, s nekieshetnénk a szobroknak, a diadalkapuknak, a vidéki udvarházaknak és a katedrálisoknak; késekkel felszaggathatnák a festők vásznait; tűzre hajíthatnánk évezredek irodalmát; végül – biztos, ami biztos – fegyvert szegezhetnénk a kifinomultabb lelkekre... Az elmúlt évszázadban és napjainkban, amikor a közönséges lelkek nem csak kérkednek közönségességükkel és barbár indulataik pusztító erejével, hanem az alantasság jogát is követelik maguknak, vajon nem így tesznek minden műalkotással és valamennyi emberrel szemben, amelyek és akik legalább nyomokban viselik a fenségesség ismérveit, és jellembeli kiválóságról tesznek tanúbizonyságot?

Önök méltán kifogásolhatnák, hogy a rút valóság szinte mindig rácáfolt a nemes élet magasztos illúzióra; hogy a „királyok, hercegek, grófok, naplopók és burzsoák” között legalább annyi a korhely és a gazember, mint a „közrendűek” között; ám hol tartanánk mi, halandó emberek, ha legkiválóbb eleink nem emelték volna oly’ magasra az erkölcsi mércét? Hol lennénk, ha gondolataink nem szárnyalnának az anyagi világ és a megvalósítható dolgok körzővel-vonalzóval meghúzott határain túli magasztosság birodalmában?

Vajon mi maradt meg napjainkban az arisztokrácia magasztos erkölcsi eszményeiből, maradt-e egyáltalán valami? Kínzó kérdés ez, hiszen a nemesi élet hősiességét, fenségességét és kifinomultságát – legyen szó akár irodalomról, akár társasági formákról, akár a politikáról – a XVIII–XIX. századig legfeljebb egy zárt társadalmi kaszt keretein belül ápolhatták azok, akik oda születtek. A lovagiasság erénykatalógusa és becsületkódexe kizárólag a kaszt tagjai között érvényesült, mindenki más mereven kizáratott belőle. Mégis maradt valami, ha csak nyomokban is, a hajdani arisztokrácia lovagiasságából, értékteremtő elhivatottságából: a szolgálat.

A nemes lélek – függetlenül származásától – ma sem tartja életét semmire, ha nem állíthatja azt valamilyen magasztos, önmagán és az ő evilági létén túlmutató cél szolgálatába. Az ilyen ember nemességét nem a családi címer, nem a vér, s nem az öröklött javak és kiváltságok teszik, hanem az igényesség és a kötelességérzet. Ebben áll hát a „noblesse oblige” lényege, s aki tudatában van magasztos kötelezettségeinek – akár önként vállalta azokat, akár megörökölte őket –, és életében magasra állítja az erkölcsi és esztétikai mércét, méltán tekinthető gentlemannak és ladynek. Amiképp John Lukacs professzor írta Évek... című művében, a gentleman „a modern világ legjobb vonásait testesítette meg, mert konzervatív és liberális, arisztokratikus és demokratikus volt egyszerre – és a tetejébe meg elegáns és mutatós is.” Szabadságának, életstílusának és életminőségének tapintható jelképe az angol szövet, „a megbízható, tartós, világosszürke angol flanel, amely szolidan elegáns, akár az angol monarchia.” Ez az eszmény túllép a nemzeti és az osztályöntudat törésvonalain és messze nem ideológiai fogalom. Lovagiasság és hazafiság, fegyelem és alázat, nagyvonalúság és tapintat, becsület és tisztesség ugyanis nem csak a hol megérdemelten, hol érdemtelenül eszményített angol arisztokrácia vagy más nemzetek előkelőségeinek erényei, hanem mindazoké, akik ilyenné kívánnak válni – hiszen önmagában nem a romantikus jólfésültség, a kifogástalanul megkötött nyakkendők, a jól szabott öltönyök és a fényesre suvikszolt cipők; nem a születéssel szerzett rangok, címek és előjogok vagy a tetemes vagyon, hanem a jellem és az erkölcsi választás teszi a férfiembert gentlemanné, a nőt ladyvé.

Idejétmúlt „hóbort” lenne napjainkban a nemességgel foglalkozni? Lehetséges. Korunk nem kedvez az ilyen kedvteléseknek. Az egalitárius illúziók és indulatok korában bizonyosan vesztes ügy, de nem hiábavaló küzdeni érte, sőt, csakis az ilyen ügyekért érdemes küzdeni. Ahogy Lucanus írja a Pharsaliában (1, 28): „Vicrtix causa diis placuit, sed victa Catoni.” Nekem bizony tetszik, kedvemre való az ilyen küzdelem, még ha ki is vívom ezzel a kortárs „istenek” haragját.