AZ ÚRIEMBER LEGENDÁJA

Az úriember mai formája egy mítosz, amely bizony herkulesi próbatétel elé állítja a 21. századi férfit. Persze a modern gentlemannek nem kell oroszlánokkal vagy vadkanokkal viaskodnia, cserébe viszont jóval több próbát kell kiállnia, mint tizenkettő. A legenda hőse bizony férfi a javából, szeplőtelen jellem és vétségre képtelen, ráadásul nem csak tucatnyi alkalommal, de élete minden percében bizonyítja rátermettségét. Már-már olyan tökéletes, hogy felmerül a kérdés, hogyan is tudnánk megfelelni ilyen elvárásoknak?  A válasz egyszerű: sehogy! Ami azt illeti, soha nem is kellett.

Miért is kellett volna, hisz a gentleman eszmény mitizálása egy teljességgel új keletű szokás, korábban egész más elképzelés uralkodott arról, hogy végső soron mitől is lesz „úri” egy ember. A félreértés abban áll, hogy míg történelmi szempontból az úriemberség egy társadalmi szerep, manapság inkább egyfajta heroizált ideálnak tekinthetjük. Ameddig az egyik teljesíthető feltételeket szab, a másik olyasmit vár el, amit még maga Biblia sem: a csalhatatlanságot. Márpedig tökéletes gentleman pont annyira nem létezik, mint tökéletes ember, leszámítva persze a modern mítoszok világát.

Eredetét tekintve, a gentleman história valahol ott kezdődik, ahol az első udvartartások kialakultak. Kezdetben a kifejezés kimondottan társadalmi státuszt jelölt, és gyakorlatilag a földre és címerekre jogosult kisnemesek létrafokától induló szinteket jelölte az udvarban. Ezek az urak nem voltak feltétlenül kifinomult modorúak, születés jogán mégis gentlemanek voltak. Később aztán, miután az arisztokrácia már megritkult, a fogalom lecserélte a nemesi vér követelményét a nemeslelkűségre, és a lovagi/keresztényi erényekkel összhangban lévő, előzékeny magatartás minősítéseként élt tovább. Ez az értelmezés látszólag már közelit a mai gentleman eszményhez, fontos leszögezni azonban, hogy az úri viselkedésforma az adott szociális berendezkedésben való fennmaradást jelentette, vagyis azt a kötelező műveltségi szintet, ami a „tagság” előfeltétele volt a korabeli társasági életben. Az illem maga volt a túlélés a közéletben, így mindazok, akik ennek híján voltak, szociális értelemben kitaszítottá váltak, és lemondhattak az érvényesülésről.

A változás valahol a világháborúkat követő időszakban kezdődött, amikor a komoly szabályokra fogékony társadalomstruktúra gyökeres változáson ment át. Lassan, de biztosan kialakult egy jóval kötetlenebb szociális közeg, amely minden évtizeddel kevesebb érdeklődést mutatott az etikett és a protokoll iránt. Ebben a társadalmi kötöttségekre érzéketlen miliőben pedig, nem volt többé szükség olyan szigorú formaságokra, mint korábban. Így lehetséges, hogy a férfi már büntetlenül lehet faragatlan, híján lehet minden nemű jó modornak, ennek ellenére (sőt egyes közszereplőket elnézve, időként ezt tudatosan meglovagolva) mégis kiválóan érvényesülhet.

Ennek fényében talán nem csoda, hogy az úriember definíciója elmosódott, netes tuti tippekre fragmentálódott, és egy rejtélyes „kultúrpuzzle” lett belőle, amelyből mindenki ismer néhány darabkát, de a teljes képet kevesen. Érdeklődés hiányában bizonytalanná vált a puszta illemmel kapcsolatos műveltség, és a gentlemanség, mint minden igazi ritkaság, idealizálódott. Többé már nem egy elvárt magatartási minimumot képviselt, hanem, mintha csak az úriember kultusz megszakított folytonosságát kompenzálná, egy vágyott férfiideált. Egy fantáziaképet, olyasfélét, amit a lovagok és a mitológiai hősök feddhetetlen jelleméről szóló mesékben olvashatunk, hasonlóan szelektív megítéléssel. Hajlamosak vagyunk ugyanis elfejteni, hogy a fényes páncél alatt a lovagok tulajdonképpen katonák voltak, és emberölésből éltek, a hősök pedig gyakran hősietlen dolgokkal írták be magukat a történetekbe. Az úri eszménnyel sincs ez másképp.

A túlmisztifikálás hatására mindaz, amit manapság „kigooglizhatunk” a témában egyszerűen téves elvárások elé állítja a témára fogékony urakat. Pár kattintással megtudhatjuk például, hogy egy „tökéletes dzsentlmen” mindig visz magával esernyőt, tud táncolni, folyton bókol, viszi a hölgyek táskáját, nem hazudik, tud titkot tartani, legalább egy ételt el tud készíteni, és sosem kritizálja más főztjét. A kritériumoknak csakis az ideális férfiről alkotott képzet szab határt, és sokszor közel sem egyetemes, inkább személyes követelményekkel találkozhatunk. Nem mintha a felsoroltak bárki szégyenére válnának, de túlságosan is konkrét tételek ezek ahhoz, hogy általánosítsunk belőlük. Az esernyőhasználat például valószínűleg nem lényeges egyes országokban, és abban sem vagyok biztos, hogy a tánctudás hiánya, vagy egy építő jellegű kritika kizáró tényező lenne. Arról már ne is beszéljünk, hogy manapság a keményvonalas feministák atyáskodónak és szexistának tartják a klasszikus előzékenység formuáit, így kétlem, hogy úriemberként köszöntenének, ha megpróbálnánk elvenni a táskájukat.

Azonban a tévedések itt még nem érnek véget. Egy nevelő szándékú weboldalon egyenesen azt sugallják, hogy az úriemberség valamiféle ügyességben mérhető jelenség, és egy valamire való gavallér mindig „megteszi, amit kell”, mert hát igenis képes „alapvető dolgokat” elvégezni. Arról sajnos nem kapunk képet, pontosan mi alapvető, ami nagy kár, mert ez nagyjából egyénenként változó. Például egy tornásznak bizonyosan alapvető a hátraszaltó, a mandarin szinkrontolmács pedig könnyedén beszélget kínaiul az időjárásról bármely évszakban. Így hát ezzel a definícióval gyakorlatilag sikerül lefedni az emberi elmével felfogható összes cselekvést, ami már olyannyira tág meghatározás, hogy az már abszurd. Ezt a tendenciát követve az igazi úriembernek bizony MacGyver-t megszégyenítően sok mindenhez kell értenie.

Félreértés ne essék, a legenda ide vagy oda, manapság is léteznek úriemberek, csupán minden eszményítés ellenére koránt sem eszményiek. Az etikett, az illem ismerete valóban szerepel fegyvertárukban, de az is előfordul, hogy szabadkozni kényszerülnek hiányosságaik miatt. Van, aki nem tud táncolni, van, aki főzni sem, és biztosan mind hazudott már életében, ha másban nem, hát az utóbbi két témában. A képzavar ellenére, a hús-vér gentleman koránt sem egy James Bond-ba ültetett illemtanár, aki mindenhez ért, minden tud, és kevesebbszer lő mellé, mint hollywood-i filmben az akciósztár. Az életszagú úriember ugyanolyan gyarló, mint bárki más, és akinek megannyi pozitív jellemvonása mellé óhatatlanul is jutnak negatívak. Éppen abban rejlik az értéke, hogy ennek teljes tudatában, tökéletlenül is igyekszik a lehető legjobb formáját nyújtani.

Ha közelebbről megnézzük a legtöbb, a modern értelemben is gentlemannek tartott férfit, hamar észrevehetjük, hogy koránt sem voltak makulátlanok. Cary Grant sokáig drogfüggő volt, Sinatra maffia kapcsolatokkal rendelkezett, Bogart ivott, Churchill nem különben, ráadásul hírhedt volt nyersségéről. Miért tartották őket mégis úriembereknek? Mert mindezek ellenére, rendületlenül törekedtek úriemberhez méltó viselkedésre. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy ez mindig össze is jött nekik, ha őszintén belegondolunk, nekünk magunknak sem sikerül mindig. Van ugyanis, hogy káromkodunk a dugóban, van, hogy esernyő nélkül találjuk magunkat októberben, és van, hogy kritikát fogalmazunk meg egy étellel kapcsolatban. Nem is a kategorikus udvariasság a lényeg, mert az lehetetlen. A cél sokkal inkább a kategorikus állhatatosság.

Talán egyetérthetünk abban, az „úri” viselkedésforma nem egy boszorkányos képességég, és semmi köze a hibátlansághoz. Gentlemannek lenni egy döntés, amit újra és újra meg kell hoznunk az élet valamennyi területén, minden egyes cselekedetünk előtt. Döntés, udvariasság és udvariatlanság, illendőség és helytelenség, méltóság és méltatlanság között. Ahogy az pedig lenni szokott, nem fogunk mindig helyes döntést hozni. Ennek ellenére hiszem, hogy mégis meg kell próbálnunk. Legrosszabb esetben, úriemberként kérhetünk majd elnézést.