KARCSÚSÍTOTT MONARCHIA, KEREKDED KVÁZI-KÖZTÁRSASÁG

Az egyenlőség szenvedélyétől, az önmaguknak különféle áldozati státuszokat vindikáló, és e státuszoktól előjogokat remélő társadalmi csoportok, valamint a demokratikus indulatoktól fűtött tömegek türelmetlenségétől izgága korunkban jószerivel csak múlt időben szólhatunk a történelem formálta hűségen és a hagyományokon nyugvó civilizáció régi és kipróbált bölcsességeiről, hiszen a fiatalabb nemzedékek az egyformaság kívánalmán alapuló progresszív társadalom ortodox hitvilágát kapják a köz- és a felsőoktatásban; azt hallják, hogy ősatyáik erőfeszítései hiábavalóságok, erényeik voltaképpen bűnök, felhalmozott örökségük ebül szerzett jószág, bölcsességük pedig idejét múlt babonaság. Igazságtalan lenne a nagyszerű ősökkel, de az ő hagyatékukat ápoló mai ivadékaikkal szemben is — akár könnyűnek találtattak, akár nem —, ha törekvéseik erkölcsi megalapozottságát hazugnak, felületesnek, elnyomónak vagy merő képmutatásnak tekintenénk. Ha így járnánk el, bátran megragadhatnánk egy bontókalapácsot, és nekieshetnénk a szobroknak, a diadalkapuknak, a vidéki udvarházaknak és a katedrálisoknak; késekkel felszaggathatnánk a festők vásznait; tűzre hajíthatnánk évezredek irodalmát; végül — biztos, ami biztos — fegyvert szegezhetnénk a kifinomultabb lelkekre is... Egy olyan korban, amikor a közönséges lelkek nem csupán kérkednek közönségességükkel és barbár indulataik pusztító erejével, hanem az alantasság jogát is követelik maguknak, akkor valósággal hálát kell adnunk azért, hogy tanúi lehettünk egy királykoronázásnak. Az első, és egyúttal talán az utolsó ilyen alkalomnak a XXI. századi Európában; egy hajdanvolt birodalom fővárosában, Londonban, ahol alig három esztendővel ezelőtt meggyalázták annak a Sir Winston Churchillnek a szobrát, aki rengeteget tett azért, hogy Britannia fennmaradjon, s hogy tanúi lehessünk olyan szent alkalmaknak, mint amilyen a koronázás. Európában nem Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága az egyetlen monarchia, ám sehol másutt nem maradt fenn a királykoronázás hagyománya, sem a skandináv monarchiákban, sem Spanyolországban. Lehetséges lenne, hogy Nagy-Britannia leginkább kelendő exportcikke a populáris kultúra ikonjain kívül a Windsor-ház és a monarchia? Lehetséges, és ha valóban így igaz, akkor a britek a legtehetségesebb kereskedők. „Boltosok nemzete” — gúnyolta őket Napóleon, s így élcelődtek rajtuk a nácik is. Igen ám, de napjainkban III. Károly király és Kamilla királyné portréi díszítik az alkalmi bögréket, nem pedig a német nép önjelölt vezérecskéinek arcmásai. Nem csekélység ez!

A koronázás előtti napokban napvilágot látott közvélemény-kutatások szerint úgy hírlett, hogy a jeles alkalom előtt rossz idők járnak a monarchiára: a fiatalok érdektelenséget tanúsítanak az ősi intézmény iránt, melyet jobb híján azok az idősebb britek támogatnak, akik 2016. június 24-én a brexitre szavaztak. Magyarhonban ezt egyes haladár véleményformálók úgy interpretálnák, hogy „Mucsa” elmaradottsága, a reakció, és a provincializmus tort ült a „haladás” és a „felvilágosodás” fölött, a megkoronázott uralkodó pedig — jogarral és országalmával a kezében, fején a polgárháború éveiben megsemmisített Szent Edward-korona aranyából megmunkált súlyos barokk koronával — „antennás király”, ám az ilyen vélemények hallatán a józan ember legyint: ilyen alkalmakkor érezni igazán, hogy az angolok legjobbjainak az ősi Törvény iránti tisztelete mellé az Isten Igéje iránti mélységes szeretetük társul; hogy talán mégsem annyira álszentek és képmutatók, mint amilyennek a felszínes idegen szemlélők vélik őket; talán mégsem igaz annyira a „Perfidious Albion” reájuk nézve csöppet sem hízelgő közhelye. Ennek fényében még az is tiszteletre méltó, hogy az ország első és mindmáig egyetlen indiai származású és vallására nézve hindu miniszterelnöke olvasott fel a keresztény Szentírásból, Jakab király Bibliájából anélkül, hogy e gesztus ellen szót emelt volna Canterbury érseke (holott a High Church templomaiban csak az anglikán felekezetűek olvashatnak fel a Szentírásból), ám anélkül is, hogy önmagának mint nem anglikán vallású gyarmati ivadéknak bármiféle áldozati privilégiumot követelt volna: azt hiszem, ez a valódi lojalitás, a fenntartások nélkül tanúsított, és a többségi társadalom vélt érzékenységével is számot vető hűség egy olyan ország államegyháza iránt, melynek templomai — minő fájdalom! — lassan kiürülnek, s ahol a vallásgyakorló keresztényeket nézve inkább beszélhetünk római katolikus újjászületésről, semmint anglikán vagy bármely más protestáns felekezethez köthető virágzásról.

III. Károly király koronázása nem nélkülözte a megindító pillanatokat. Sokan leginkább arra gondolhatnak, hogy a hermelinnel díszített királyi palástokat — mind a koronázás előtt viselt state robe-ot, mind a szent pillanat után felöltött bíborpalástot — az uralkodó unokája és fiának leendő örököse, György herceg apródként kísérte, rácáfolva túlérzékenykedő korunk ostoba normáira, melyek szerint egy tíz éves gyermektől nem várható el az ilyen alkalmakkor megkövetelt fegyelmezettség. Dehogynem! Bár a királyi hercegek (royal dukes) hagyományos hűbéresi hűségesküjét (homige) ezúttal csak a walesi herceg tette le az uralkodó kezébe, a három élő nemzedék közreműködése tökéletesen jelképezi az örökletes egyeduralom lényegét, a generációkon átívelő jogfolytonosságot, a holt ősök, az élők és a még meg nem születettek szövetségét. Ám nem csupán a brit történeti alkotmány szelleméhez hű trónutódlás jogfolytonosságára és az anglikán államegyház fejének szakrális beiktatására gondolok, hanem az esendő emberre: a felkenés és a koronázás szent pillanatában az uralkodó személye, az intézmény elvált az eredendő bűnös, gyarló magánembertől: Charles Philip Arthur George sosem tűnt olyan esendőnek, mint abban a pillanatban, amikor a vászon inget és a tengernagyi pantallót viselte. Amidőn felöltötte az arany tunikát, és vállaira helyezték IV. György király kétszáz esztendős koronázási palástját, leginkább egy tisztes jólétben élő házikabátos brit aggastyánra emlékeztetett.

A tengernagyi pantalló és az egyébként frakkhoz rendelt térdnadrággal és harisnyával viselendő pumps kombinációja viszont megbocsáthatatlan stílusvétség. Mikszáth Kálmán írta Széll Kálmánról, hogy „...a mi úgynevezett államférfiaink többé-kevésbé még hasonlítanak azokhoz az afrikai törzsfőnökökhöz, kiket lefestve látunk a képes lapokban. Némelyik még félig meztelen, de egy finom londoni cilinder-kalap van a fején félrecsapva, a másikon francia pantalon lötyög, de az orrában még ősi fülbevalók, s a csupasz mellén tetovírozott pelikánok.” Fájó, hogy a Térdszalagrend lovagjai közül egyesek nem öltötték magukra a lovagrend királykék tafota ornátusát, ám a rend láncát morning coat-on viselték. A forradalmak sem istentelen és kártékony eszmékkel kezdődnek, hanem hanyagul kötött nyakkendőkkel.

Nem értem a brit köztársaság-pártiakat. III. Károly király koronázása nem a felcicomázott reakció ünnepe volt, hiszen a „királyok, hercegek, grófok, naplopók és burzsoák” közül mindössze a walesi hercegre irányult némi figyelem a hűségeskü letételekor, egyébként csupán a heroldok viseltek főnemesi koronákat; a Canterbury érsek prédikációja pedig inkább emlékeztetett egy munkáspárti miniszterelnök szívének kedves témákat napirendre tűző programbeszédre, mint egy szentbeszédre. Cinikusan úgy is fogalmazhatnék, hogy a britek egy választott államfővel sem járnának jobban (ellenkezőleg, rosszabbul járnának vele), mint egy Isten kegyelméből uralkodó koronás fővel, egy olyan egyeduralkodóval, aki nem is viselhetné a koronát másképpen, csakis úgy, hogy felülemelkedik a pártérdekeken; akinek úgyszólván Isten előtti felelősségéből következik, hogy a Korona tekintélye által megkövetelt méltósággal képviselje országát a külországi hatalmak előtt; akinek hivatali kötelessége, hogy erkölcsi feddhetetlenségével példát mutasson, és élénk érdeklődést tanúsítson országa társadalmi, kulturális, gazdasági és — amennyire az alkotmány keretei megszabják — politikai ügyei iránt. A brit republikánusok pisszenni sem mertek II. Erzsébet királynő uralkodása idején, de III. Károly koronázása napján sem övezte őket jelentős figyelem: váljék osztályrészükké a megvetés és a közöny.

Talán egy anglomán kommentátornak megbocsátják ezt az elfogultságot, de nekem tetszett a sokaság, mely természeténél fogva sokszínű, nem pedig azért, mert magasan trónoló entellektüelek ezt várják el a „néptől”, melyet titkon lenéznek. A Mall-on tömegek várakoztak, hogy láthassák felkent és megkoronázott uralkodójukat, a Rend őrei pedig értük álltak az élükön, őket vigyázták: íme, egy ország, ahol a fegyvertelen rendőrök, a bobbyk láttán inkább békés és szolgálatkész amatőrökre gondol a saját történelmi tapasztalatai miatt gyanakvó idegen, nem pedig rendőrállamra, könnygázra és az üvöltöző mahomet altisztre, vagy a Macák nevű keretlegényre Az ötödik pecsétből. Ez a tömeg képviselte az itthon sokszor hivatkozott nemzeti minimumot, ez a nemzeti minimum pedig Britanniában a Windsor-ház és a monarchia.

Harry herceg — megboldogult édesanyja, Diana hercegnő nyomdokait követve — szánalmas hírességgé aljasult. A bukott királyi sarj, a koronáról lemondott VIII. Edward királynál is hitványabb herceg olcsó hírveréssel próbálta emelni a tétet, így kívánt minél többet kisajtolni szülőhazájában és „számkivetettségében” is élvezett kiváltságos helyzetéből. Korunkra mi sem jellemzőbb, mint hogy tömegek azonosulnak a „gonosz család” üldözte másodszülöttel. Ez az ember nem tanulta meg, hogy a monarchikus kormányzás legitimitása a családi élet kötelességeivel megegyező módon transzcendentális: nincs olyan „filozófiai alapelv”, sem értelmiségi okoskodás vagy valamiféle elképzelt „társadalmi szerződés”, melyből levezethetnénk. Ezt az ítélőerőnkön túli kötelezettséget, természettörvényt tiporta sárba III. Károly király ifjabbik fia. Aranyszabály: soha senkinek nem teregetjük ki a családi szennyest, vélt vagy valós sérelmeinket! Ha egy walesi bányász vetette volna papírra emlékiratait, a kutyát sem érdekelné — legfeljebb engem, mert Harry mindennapjaival ellentétben egy walesi bányász életútja tragikusan szép hősköltemény —, ám a tömegek kéjes élvezettel vájkálnak a felkínált ürülékben. Harry korunk hőse, két lábon járó woke-ikon: sértett egydimenziós ember, aki sérelmeire és áldozati státuszára hivatkozva kíván további előnyöket szerezni, s még csak annyit sem mondhat, hogy fiatal volt, és kellett a pénz. Lehet, hogy sokan várták, kiáll-e a Buckingham-palota erkélyére, ám engem hidegen hagyott a távolléte. A nagy nap ugyanis nem róla szólt, s nem csak a királyról, hanem az uralkodó hitveséről, Kamilla királynéról is: volt idő, amikor a brit alattvalók kígyót-békát kiabáltak reá, ő viszont évtizedeken át némán és méltósággal tűrte a szidalmakat. Bizton állítom, hogy különb királyné lesz, mint amilyen Diana hercegnő valaha lehetett volna. Talán nem ragyog annyira, mint a király néhai első felesége, de ugyanolyan „ereje és támasza” a megkoronázott uralkodónak, mint amilyen Fülöp herceg volt II. Erzsébet királynő életében. Omnia vincit amor.

Mi, magyarok talán már nem foghatjuk fel a királykoronázás jelentőségét és jelentését, hiszen legutóbb a Nagy Háború idején, 1916. december 30-án koronáztunk apostoli királyt a budai Koronázó Főtemplomban, s egyébként is, mifelénk a formák könnyen válnak formalitásokká, fennen hirdetve önnön ürességüket. Ha az intézményeket megfosztják a szertartásosságuktól, akkor nem marad más, mint az üresség, a hivalkodás és a rossz értelemben felfogott rögtönzés. A szertartások megszólítják az egyszerű szemlélőket, és segítenek nekik abban, hogy rádöbbenjenek, kik is ők valójában, hová tartoznak, s hogy tagjai egy olyan közösségnek, melynek élete jócskán túlmutat a halandó egyén evilági életén. A szertartások kiveszőben vannak a világból, és ez tragikus, mert egy korona, egy jogar, valamint a kegyelem kardja, a bírói pálca és az országalma még a pőre hatalmat is oltalmazó tekintéllyé szelídítik.

God save the King!