LONDON BRIDGE IS DOWN

Életem során több ízben kerített hatalmába az az érzés, amely a történelmi emlékezés és a személyes képzettársítás leginkább zenei élményhez hasonlítható elegye. Ő királyi fensége, Fülöp, Edinburgh hercegének temetése napján, 2021. április 17-e délutánján hallottam a históriai múlt muzsikáját. Az ezeréves windsori kastélynak a Round Tower körüli kiterjedése tekintélyt parancsoló, mégis emberi léptékű, falai tömörek és tisztesek. Az efféle várkastélyok támasztották meg az európai civilizáció utóbbi ezer esztendejének immáron rozzant építményét. Az égbolt ragyogott és a pázsit pompázatosan zöldellt. 

Emlékszem, voltak bizonyos kételyeim a koporsót szállító Land Roverrel kapcsolatban, ám ezek hamar eloszlottak. A gépjármű megbízhatóan tette a dolgát, hűen ama férfiú emlékéhez, aki részt vett a tervezésében. Leginkább a magányos fogatra lettem figyelmes. A bakon egy pár hasított bőrkesztyű pihent és a hajtó sisakja. A koporsót az elhunyt lobogója fedte, rajta a nagyadmirális sapkája és díszkardja. A fegyveres erők kifogástalan eleganciájú tagjai képviselték a hajdanvolt birodalom megfogyatkozott erejét, de máig ragyogó pompáját. Éppen annyi ágyút sütöttek el, amennyit kellett. Van egy magyar mondás, mely sokak szerint lefordíthatatlan tömörséggel fejezi ki nemzeti szellemiségünk lényegét, a balsorsot: temetni tudunk. Való igaz, de végtisztességben a britek talán nálunk is jobbak.

A Szent György-kápolna óriásinak tűnő szentélyének gótikus ívei alatt szerény ravatal. A stallumok fölött címerek, a címerek fölött a Térdszalagrend élő tagjainak lobogói. Az oltáron az elhunyt rendjelei. Az anglikán egyházi méltóságok – hogy úgy mondjam – nem „papoltak”. Ilyen alkalmakkor érezni igazán, hogy az angolok legjobbjainak a Törvény iránti tisztelete mellé az Isten Igéje iránti mélységes szeretetük társul; talán mégsem annyira álszentek és képmutatóak, mint amilyennek a felszínes idegen szemlélők és ellenségeik vélik őket; talán mégsem igaz annyira a „Perfidious Albion” reájuk nézve csöppet sem hízelgő közhelye. Sosem feledem, amint a kriptába eresztették a koporsót. Ám nem annyira a hatalmas ólomüvegablakok festett tábláin beszűrődő gyenge tavaszi fény és a kórus magasztos éneke tették feledhetetlenné a jelenetet.

Hanem az alkalom. A királynő magányos gyásza leírhatatlan volt. Elveszítette „erejét és támaszát”, aki nélkül nem válhatott volna azzá az asszonnyá és koronás fővé, akivé vált. Biztos voltam abban, hogy ő maga is tudta, hogy egy nem is oly’ távoli napon az ő testét engedik majd le a királyi sírboltba szeretett hitvese mellé. Fülöp herceg temetésével végérvényesen beköszöntött a XX. és a XXI. századot átívelő Erzsébet-kor alkonya.

Ez a nagy korszak – mi már tudjuk: hét évtized – ért véget 2022. szeptember 8-án, Őfelsége II. Erzsébet királynő halála napján.

A királynő nagyszerűsége csendes nagyságában, szelíd derűjében és kiszámíthatóságában rejlett. Amikor hivatalos alkalmakkor megszólalt, a történelem hangját hallottuk. Egyszerre volt nyílt és rejtélyes, de nem kiismerhetetlen. Soha nem panaszkodott, és tartózkodott az érzelmei kimutatásától egy olyan korban, melynek fiai s leányai vélt vagy valós sérelmek elszevedéséből erényt kovácsolnak és előnyökre tesznek szert, s amelyben a gyermeteg túlérzékenység és az érzékenykedés vált normává. A királynő egy olyan politikai közösség nevében szólott rendíthetetlen tartással többes szám első személyben, amelyet a történelem formált, nem pedig magasan trónoló filozófusok kinyilatkoztatott badarságai.

Noha földi halandó volt ő is, már-már középszerű hétköznapi személy ugyanolyan erényekkel és bűnökkel, mint amilyenek minket, közembereket jellemeznek, mégis különleges bűvkör övezte, amely nem politikai hatalmából fakadt, hanem az ország ősi törvényeiből és az anglikán államegyház által ráruházott misztikus tekintélyből. Az Isten kegyelméből uralkodó monarcha kizárólag Istennek tartozik felelősséggel, nem a pillanatnyi érdekektől-szeszélyektől vezérelt és a folyton változó kordivatokat bálványozó alattvalóknak. Olyasvalamit képvisel, amely különbözik a jelen szavazóinak rövid távú érdekeitől: ő az elhunytak és a még meg nem születettek hosszú távú érdekeiért fellépő gondnok, akinek egyetlen kötelessége az öröklött javak – az ország – oltalmazása; a demokratikus politika népámító, sokszor romlott, lármás és szüntelenül mozgásban lévő világával, kétes jellemű szereplőivel szemben a királynő maga volt a megtestesült állandóság és folytonosság egy forrongó és nem feltétlenül előnyére változó világban. Gondoljanak bele, hány nemzedéken ívelt át a királynő csaknem egy évszázadot felölelő élete és regnálásának hét évtizede! Első miniszterelnöke, Sir Winston Churchill 1874-ben született, az utolsó, Liz Truss pedig 1975-ben látta meg a napvilágot. A különbséget, illő tapintattal szólva, zongorázni lehet...

Számomra mindörökké II. Erzsébet marad „a királynő” – és akkor is így gondolom majd, amikor már a velem egyidős Vilmos herceg fejére helyeszi Canterbury érseke a Szent Edward-koronát. (Ha ugyan lesz még koronázás és monarchia.) Van abban valami sorsszerű, hogy három nagyszerű asszony – I. Erzsébet, Viktória és II. Erzsébet – egy-egy korszak névadójává vált. Az angolok I. Erzsébet alatt alapozták meg világbirodalmukat, amely Viktória uralkodása alatt élte virágkorát. II. Erzsébet uralkodásának első és második évtizedében ez a világbirodalom darabjaira hullott. Erről nem ő tehet, hanem azok a meglepően képzeletszegénnyé fakult brit férfiak, akik a Nagy Háború utáni években mintha elveszítették volna önbizalmukat és az angolszász kivételességbe vetett hitüket. Arról sem ő tehet, hogy olyan időkben élünk, amikor a Wellington név hallatán a történelemben járatlan és a felejtésnek élő ifjabb nemzedékek tagjai nem a korzikai trónbitorlót legyőző angol-ír hercegre gondolnak, hanem a Temze egyik kivénhedt vitorlására; Nelson nevének említésekor pedig csaknem mindenki rávágja, „Ó, igen, Mandela!”, holott Horatio, Trafalgar hőse a valódi brit hős.

II. Erzsébet becsülettel végig szolgálta e válságos évtizedeket. Földi élete utolsó pillanatáig hű maradt ahhoz az eskühöz, melyet 1947-ben, emlékezetessé vált afrikai körútja során egy rádiószózat alkalmával még trónörökös hercegnőként tett: „Kinyilvánítom mindannyiuk előtt, hogy egész életemet, legyen hosszú vagy rövid, az Önök szolgálatának szentelem.” Kötelességtudata példaértékű, amiképp az a méltóság is, amellyel a koronát viselte. (Az a tény, hogy a közemberek mégis inkább az immáron III. Károly néven uralkodó király néhai első feleségének emlékét tüntetik ki már-már túláradó rajongásukkal, holott Diana hercegnő a Windsor-ház VIII. Edward királyhoz fogható rossz szellemeként megtestesült tagadása volt mindannak, ami a királynő számára szent és sérthetetlen hagyomány, ugyancsak korunkról szól, nem az elhunyt uralkodóról.)

2020 világjárványtól fenyegetett koratavaszán meghallgattam a királynő beszédét, és eszembe jutott 1940 nagyszerű szellemisége, Sir Winston Churchill keménykalapja, amely a Szent Pál-katedrális kupoláját idézi, és a reményteljes-dacos Victory-jel; a valódi nemzeti egység, amelyet Hitler és Göring terrorbombázói sem rendíthettek meg. Tiszta, egyszerű, világos szavakat hallottam; semmi blikkfang, semmiféle „akciócsoport” és bombasztikus gazdaságélénkítő tervek akárhányadik „lépcsője”; csakis a többes szám első személy: mi. „We will meet again” – idézte a királynő Vera Lynn dalának címét, és aki ismeri a világháború legszebb slágerét, tudhatja, mit jelentett ez az egyszerű mondat: reményt.

A monarchia a legjobb respublika; olyan kormányzati forma, amelyben az egymást követő nemzedékek távlatos érdekeit szem előtt tartó örökletes hatalomgyakorlás és a hagyomány tapasztalati bölcsessége éppúgy jelen van, mint a demokratikus verseny. Egy politikai közösségnek ebben az elárvult, anyátlan-apátlan korban ugyanis nem a népboldogító ideológusok légváraira és egalitárius illúziókat kergető „társadalommérnökök” hagymázas ideáira van szüksége, hanem sokkal inkább irgalomra és anyai-atyai tekintélyre. III. Károly király születése óta készült arra a napra, melyről senki sem tudhatta, mikor következik, csak annyit, hogy egyszer bekövetkezik. Most bizonyíthatja rátermettségét, amiképp azt is, hogy méltó lesz a Koronához és édesanyja erkölcsi-politikai hagyatékához.

God save the King!