DÉDAPÁNK, MÁRAI SÁNDOR

Jól emlékszem, hogy a kétezres évek elején néhány egyetemi hallgatótársam A gyertyák csonkig égnek centenáriumi kiadásával lépett be az előadóba. Mielőtt a professzor megérkezett volna, az akademisches Viertel könnyű perceiben áhítattal bújták a kötetet. Feltételeztem, hogy ilyen sok kortárs olvasó nem tévedhet. Magam is elolvastam hát e könyvecskét, s kis túlzással szólva, a falat kapartam tőle kínomban, olyannyira modorosnak és erőltetettnek találtam; értetlenkedtem hazai és nemzetközi sikere láttán, és idegenkedésem (kizárólag a fentebb említett mű tekintetében) máig sem változott.

Márai-élményemnek az sem tett jót, hogy általam mélyen megvetett „polgári” és más politikusok is úton-útfélen hivatkoztak rá: Márai életműve — bár korántsem ismertem mélységében, s akkori, megbocsáthatatlanul sommás véleményemet egyedül éretlen ifjúságom menthetné — kimeríthetetlen közhelygyűjteménynek tűnt, amelyből „reakciósok” és „progresszívek” ugyanúgy mazsolázhattak, mint antiszemiták és filoszemiták. Nincs is rettenetesebb művészi sors annál, amikor egy író és egy költő elemi iskolai és gimnáziumi tantermek falaira kifüggesztett ikonná válik. Horatius is ettől tartott: „Még az a sors is elérhet, hogy nebulóhadat oktatsz, / s távoleső faluban majd, így ér selypes öregség.” Ez a kanonizálás végső stádiuma, amikor az életművet már megvitatták a művelt olvasóközönség szalonjaiban és az akadémiai emléküléseken; már megírattak a lexikonok unalmas szócikkei és a semmitmondó középiskolai tankönyvi fejezetek is, végül az önálló életet élő oeuvre mintegy maga köré vonzza a középszerűséget: pattanásos arcú, gitározó középiskolásokat és útkereső egyetemi hallgatókat, hivatásos közintézmény-megnyitó szónokokat, véres tollú publicistákat és így tovább. Már a szüleim nemzedéke is szögre akasztott költőportrék — a Petőfi-dagerrotípia, Arany János időskori fényképe, Ady Endre a szocialista korszak ötszázforintos bankjegyéről és a fájdalomba beleőrült József Attila — baljóslatú tekintetétől fenyegetve tanult meg írni-olvasni, engem pedig természetemnél fogva taszít ez a bálványimádás. Krisztinavárosi kőszobornak láttam Márait, félúton a Mikó utca és a Gránit lépcső között: jelesebb napokon a hivatalosságok megkoszorúzzák, ám a hétköznapokon legfeljebb a galambok tüntetik ki élénk figyelmükkel.

Hosszú időbe telt, mire rájöttem, hogy az én Máraim nem a divatossá vált író. 2016 késő tavaszán vettem kezembe a kulcsszöveget, még a pillanatra is emlékszem. Egy felkapott újbudai bevásárlóközpont könyvesboltjában nézelődtem, és a megszokott, idegesítő háttérzene helyett egyik pillanatról a másikra andalító, édes-bús, fanyar jazz-szólam csendült fel. Ekkor vettem a kezembe a Szindbád hazamegy című regény akkori új kiadását. (Azóta el-eltűnődtem, milyen ihletetten írt volna e jelentőségteljes pillanatról naplójában az önkéntes számkivetettségben élő, aggastyán Márai.) Ez a mű talán a legszebb Krúdy-regény, amelyet valaha olvastam, s amelyet nem Krúdy Gyula, hanem Márai Sándor írt, hét esztendővel irodalmi példaképe halála után.

Miután egyetlen éjszaka alatt elolvastam, a gőzfürdői felüdülés, a kávéházban megírt vezércikk, valamint a London vendéglőben elköltött tokaszalonna és táfelspicc után nyomban a szívembe zártam Márait. Az eltűnt idő nyomába eredtem ezzel a derék kassai és budai polgárral, és a „térkép mögött élő” régi Magyarország olyan látomását tárta elém, amelynek Alvinczi Eduárdon és Szindbádon kívül talán nem is volt más polgára. A saját Krúdy-regényét író Márai a szó legnemesebb értelmében vett reakciós író: „Hol van a régi ország, Szindbád úr?” — kérdi az „öreg hajóstól” Ede, a főpincér. „A lelkekben” — feleli Márai-Krúdy. Ezt a tán sosem volt teret, az ősatyáink képzelőerejével bebútorozott hazát és civilizációt szólaltatja meg a megszállottak szenvedélyével Márai, aki a sekélyes ál-írók és az elaljasult ál-hírlapírók megváltozott világában az írott-kimondott szó becsületét őrzi. Napjainkban talán úgy mondanánk, hogy emlékezteti az írástudókat saját felelősségükre egy olyan korban, amikor újfent el akarják venni azt a „valamit”, amelyet a szellem embere a „lelkében őriz”, s amelyet nem kevesen tálcán kínálnak fel ilyen-olyan rendű és rangú zsarnokoknak vagy a korszellemnek.

A „Krúdy-regény” után, 2018 kora tavaszán újra olvastam az Egy polgár vallomásait — immáron a mű helyreállított, teljes szövegét —, s valahol Berlin, Párizs, London és Milánó között rádöbbentem, hogy a dekadencia — különösen a húszas évek mondén hanyatlása, amikor a berlini aranyifjak kaszáltak a tőzsdén és a birodalmi főváros expresszionista kulisszái között tetőfokára hágott a fülledt erotika, s amikor a párizsi Ritz lobbyjában bármelyik magyar emigráns elcseveghetett a walesi herceggel, Milánóban pedig mindenütt elfogadták a Budapesten, Londonban vagy Frankfurtban kiállított váltókat – akár szép is lehet. (Korunk rút dekadenciájára majd unokáink tekintenek vissza keserédes derűvel és vágyódással, ha ugyan visszatekintenek reá.)

A hagyományos erkölcsi rend felbomlásának mérföldköve az 1938. esztendő, az Anschluss napja. S mindent, mit ettől kezdve Márai írt, úgy olvastam, mintha napjainkban vetette volna papírra egy élve boncoló patológus professzor kegyetlenségével: a Hallgatni akartam és a Föld, föld!... olyan láttató erővel mutatja be az 1938–1948 közötti évtizedet és máig ható következményeit, amelyről egy másik kortárs, a nyolcvanas évek ellenzéki értelmiségi köreiben sztárolt Bibó István — akit egyébként mindig is papírosízű gondolkodónak tartottam, bár erkölcsi helytállása előtt fejet hajtok — nem is álmodhatott volna. E két mű a lélek megnyomorításának totalitárius vállalkozásaival, valamint a háború, a gonoszság, a kegyetlenség, a bosszúállás és a hazugság történelemformáló erejével szembeni belső ellenállás hol higgadt, hol inkább szenvedélyes hangvételű kiáltványa; a „csendesen élő, alkotó, szemérmesen sorvadó” másik Magyarország fölötti gyászbeszéd. Leendő emigránsoknak kötelező olvasmány.

S hogy mi maradt a régi polgári világból? Borúsabb hangulatomban hol ellentmondást nem tűrő eréllyel, hol rezignált legyintéssel azt felelném, semmi. Talán ezért kell újra és újra felütni Márait. Hogy a Mikó utcai lakás üszkös romjai között vele keressük meg Marcus Aurelius császár Elmélkedéseinek kétnyelvű kiadását, s miután nem találjuk, örüljünk A polgári kutya gondozása című kötet viharvert lapjainak. Dédapáink kacatjait kutatjuk: a könyveken kívül egy-két francia porcelán gyertyatartó és egy cilinder lehet a kézzel fogható nyereségünk az emlékek és a kiérlelt bölcsesség felbecsülhetetlen értékű kincsestára mellett.

Február 21-én volt harmincnégy esztendeje, hogy hogy meghalt mindannyiunk dédapja, Márai Sándor. Halálát gondosan megtervezte: miután megözvegyült és a fia is eltávozott az élők sorából, a reményvesztett emigráns író vásárolt egy pisztolyt, majd a San Diego határában elterülő rendőrségi lőtéren lőgyakorlatokat vett, s amikor elérkezettnek látta az időt — „...várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom” —, főbe lőtte magát. Még halálában is irodalmi igényességről tett tanúbizonyságot: ars moriendi. Van abban valami tragikus, hogy lemaradt a folytatásról. Ő maga is eltűnődött a hazatérés gondolatán, végtére is, már recsegett-ropogott a kommunizmus legvidámabb barakkja; biztosan hallotta az idők szavát, ám nem engedett a szirénhangok csábításának: amikor 1948 augusztusában távozni kényszerült Magyarhonból, megfogadta, hogy addig nem láthatja viszont a hazát, s addig nem járul hozzá művei itthoni kiadásaihoz, amíg szovjet csapatok állomásoznak Magyarországon. Amit pedig a jövőt illeti, amerikai évtizedei után nem lehettek kétségei a „gyönyörű, okos, bűnös, nagyszerű, ártatlan, véres, egyetlen Európa”, s benne Magyarország sorsát illetően: amiképp az Újvilágban az Alapító Atyák nemességének emléke megkopott, és a közember természetes mohósága és alantas vágyai váltak mércévé, úgy a régi világ is eltűnik.

Időben halt meg, és csak alig néhány esztendővel élte túl önmagát. Keserű sorsában is szerencsésnek mondhatta volna magát, hiszen nem kellett látnia eszményei és a polgári életforma végső pusztulását.