A HIVATALOS DOWNTON ABBEY ÖTÓRAI TEA SZAKÁCSKÖNYV

Talán nem szükséges bizonygatni a sorozat és a teázás hagyománya közti organikus kapcsolatot. Számos jelenet juthat eszünkbe, melyben egy fontos beszélgetés, konfliktus vagy viszály épp a teáscsésze mellett zajlik. Ne higgyük azonban, hogy ez a tradíció csupán hangulatos háttérként szolgál a cselekmény kibontakozásához. A teázásról bemutatott képsorok ugyanis kiváló lenyomatai a szövevényes és szüntelenül változó társadalmi viszonyok alakulásának is, és nem mellesleg remekül tükrözik a korszakra jellemző kulturális sajátosságokat. A könyv többek között erre a mögöttes tartalomra is kitér, miközben összefoglalja mindazt, amit tudni érdemes a teázásról, sőt a sorozat eseményei segítségével arról is képet ad, hogy milyen jelentőséggel is bír ez a különleges étkezés az angol történelemben.

Kezdjük egy kis történelemmel. A könyvet lapozgatva kiderül, hogy a tea népszerűsége Angliában Braganza Katalin portugál hercegnővel kezdődött, aki 1662-ben, mikor a szigetországba költözött, hogy hozzámenjen II. Károlyhoz, egy ládika teát is vitt magával. Ez a lépés lavinaként népszerűsítette a teát az országban, és a hercegnő mai értelemben amolyan influenszerként inspiráltiva az udvart és a nemeseket a teázásra. Alig egy évtizeddel később Thomas Garway nyitotta meg az első hivatalos teázót Londonban, amelyet akkor még csak férfiak látogathattak. Akkoriban még kevesen engedhették meg maguknak a teát, és a felszolgáláshoz szükséges import porcelánt, mivel még jó 100 évig nem állt rendelkezésre a szükséges technológia a briteknél minőségi, hőálló csészék készítéséhez.

A Downton Abbey történéseinek idejére a teázás már családi szokás volt, és ahogyan azt oly sokszor láthattuk a szolgálók és az urak egyaránt hódoltak ennek a tevékenységnek. Megjegyzendő, hogy a Grantham család tagjait leginkább otthonaikban láthatjuk teázni, mivel a rangjukhoz illő nívóval csak kevés teázó rendelkezett, és a legtöbb intézmény a sorozat által lefestett korszakban már inkább a felsőbb osztályok környezetét igyekezett leképezni, hogy becsábítsa az alsóbb osztály tagjait. Azért akadtak még kivételek, úgy mint az a teázó, ahol Mary és Matthew tesz látogatást a 3. évadban, de teázás elsősorban akkor már otthon zajlott. Kivételt képeztek a falusi környezetben lassacskán elterjedő, a különböző társadalmi rétegeket egyesítő rendezvények, például a sorozatban látható krikett mérkőzés, ami a nemzeti büszkeség és a hazaszeretet jegyében hozta össze a helyi lakosokat, természetesen tea kíséretében. A tea demokratizáló ereje azonban nem csak az osztálykülönbségeket érintette.

A 19. században a hölgyek körében megjelent a teazsúr, ami ideális körítés volt az adománygyűjtéshez, a pletykálkodáshoz, és a tehetősebb hölgyek körében a rivalizáláshoz is. Talán emlékeznek, hogy Lady Grantham megpróbálja négyszemközt lebeszélni Lady Edith-et az újságírás rangon aluli, hölgyhöz nem illő hivatásáról, és helyette  jótékonykodásra vagy akvarellezésre igyekszik rábeszélni őt. Intelmei átadáshoz a nagymama teára invitálja unokáját. Mindez jól mutatja, hogy a tea remek apropót adott az akkor még kevés joggal és szabadsággal rendelkező nők számára, hogy összeülhessenek, társadalmi életet éljenek, és férfiak nélkül intézzék ügyeiket. A tea jelentősége egyébként nem volt elhanyagolható a feminizmus történetében sem, mivel később a szüfrazsettek is teázás közben gyűltek össze, hogy egymás közt szervezhessék mozgalmukat.

Az öltözködés szempontjából ez az étkezés szó szerint és átvitt értelemben is egyfajta fellélegzést jelentett a hölgyek számára. A 19. század közepétől ugyanis az ötórai teához nem volt kötelező a korabeli erkölcsöt és divatot fémjelző kényelmetlenül szoros fűző. Helyette ún. délutáni ruhát vagy tearuhát volt ildomos viselni, amely egy bővebb szabású, kimonó vagy köntösszerűen lezser, selyem, esetleg sifonruha volt. Bár ezt a viseletet eredetileg kimondottan a teázáshoz tervezték, később amolyan otthoni öltözékké vált, amit jól mutat, hogy az idő előrehaladtával Cora például számos epizódban tűnik fel ilyen öltözetben a délutáni vagy esti órákban is. Persze a teázás nem csak a felső rétegek számára szolgált lélegzetvételnyi szünetként a napi rutinban. A személyzet tagjai számára is ez volt a nap azon része, amikor összeülhettek, újságot olvashattak, vagy eszmét cserélhettek a ház más részeiben elvárt kötöttségek nélkül.

Magát a délutáni teát egyébként Bedford hercegnőnek tulajdonítják, aki egyik délután 1842-ben úgy döntött, a délutáni tea mellé kér egy kis süteményt és szendvicset is, hogy elnyomja a rossz érzést a gyomrában. Ezzel megszületett a ebédidőben fogyasztott ún. estebéd és a vacsora közti, kevésbé formális étkezés, az ötórai tea. A viktoriánus korban több típusát is megkülönböztették az ételekkel társított teázásnak. Létezett az ún. alacsony tea, ami a délutáni teát és frissítőket jelentette alacsony asztalokon, tehát nem az étkezőben felszolgált süteményekkel és szendvicsekkel. Illetve bizonyos helyeken, főként munkásemberek körében, divat volt a vacsoraidőben fogyasztható magas tea, ami egy kiadós étkezés volt húsos pitével és egyéb sós ételekkel, kenyerekkel, sajtokkal.

No de mi kell egy hamisítatlan ötórai teázáshoz? Az 1922-es Etikett a társadalomban, az üzleti életben, a politikában és otthon c. könyvében Emily Post összefoglalva azt írja, hogy a teázáshoz elengedhetetlen “egy vízforraló, amelynek már a forrásban lévő vizet kell tartalmaznia, alatta egy alkoholégővel, egy üres teáskanna, egy teásdoboz, egy teaszűrő a hozzávaló tállal, tejszíneskancsó és cukortartó és egy üvegtányéron szeletelt citrom. Egy halom csésze és csészealj, és jó néhány kistányér, mindegyiken egy-egy összehajtott szalvétával.” Emellett egy ilyen szertartáshoz szükséges még egy három kis polcból álló tálaló, amelyen a legfelső a (tányérral lefedett, ezáltal tartósan forró) kenyereknek, míg a második szendvicseknek, a harmadik pedig sütemények számára van fenntartva. Az édesszájúak számára az is opció, hogy mindhárom szinten csak süteményeket szolgáljunk fel.

Maga a tea elkészítése 4 lépcsőből áll, melyet a könyv a következőképp ír le:

“Forraljuk fel a vízforralóban a friss hideg vizet. Ha szükséges, öntsünk egy kis forró vizet a teáskannába, forgassuk benne körül, hogy felmelegítse a kannát, majd öntsük ki.

Tegyünk a felmelegített teáskannába fejenként egy teáskanál teafüvet, plusz egy teáskanál a kannának.

Amint a víz forrni kezd, öntsük a kannában lévő teára.

Hagyjuk, hogy a tea 2-5 percig ázzon, a kívánt erősségtől függően (a fekete teát általában hosszabb ideig áztatják, mint a fehér, zöld vagy oolong teát). Állítsunk forró vízzel töltött kancsót a teástálcára, hogy a gyengébb teát kedvelő vendégek hígíthassák a teájukat.”

Az ötórai tea egyébként még egy Grantham szintű grófi családban is önkiszolgáló volt, persze csak miután a személyzet kipakolta a hozzávalókat. Közemberek háztartásában azonban a hagyományok szerint a vendéglátó hölgy készíti, és önti ki a teát, sőt a teásdoboz kulcsa is az ő birtokában van. Az etikett szerint a háziasszony mindenkinek önt a teából, lehetőleg teaszűrőn keresztül, ám mindezt egyesével teszi, mindig átnyújtva egy csészét egy vendégnek, mielőtt a következőbe töltene. A tejet vagy citromot, illetve a cukrot már a vendég adja a teájához, ízlés szerint. Keverés után, ha a cukor feloldódott a kanál helye a csészealjban van, amelyet pedig ivás közben az asztalon kell hagyni. A csészét az ún. fülben találkozó hüvelyk és mutatóujjal emeljük meg, és a kisujjunkat sosem emeljük egyenesen felfelé, mivel ez faragatlanságnak számít. Az illem szerint a teát nem vehemensen nyeljük, csak kortyoljuk, és minden korty után visszatesszük az aljra.

Persze a könyv nem csak ehhez hasonló elméleti tudást tartogat számunkra az angol teázási szokások etikettjéről és szertartásosságáról. Számos otthon is elkészíthető, ínycsiklandó recept vár ránk, és olyan tradicionális brit tortákat, lepényeket, pudingokat, valamint sós és és édes süteményeket ismerhetünk meg, melyek a délutáni étkezés új dimenzióit tárják fel előttünk. Így hát az ajánlás végszavaként álljon itt csak néhány azok közül a receptek közül, amelyek a kedves érdeklődőkre várnak.