SZERELEM ÉS HÁBORÚ

Zsenge gyermekkorom óta él bennem egy kép a napóleoni háborúkról, és e történelmi tablót nem kisebb filmes nagyságnak köszönhetem, mint az elsőfilmes Ridley Scottnak, aki a Párbajhősök (The Duellists) bemutatásának évében, 1977-ben még nem volt sem lovag, sem elismerésekkel elhalmozott direktor, „csupán” isteni talentummal megáldott ígéretes fényfestő. A történet két francia huszártisztről szól, akiknek csillaga Bonaparte első konzul egyeduralmának első esztendejében, 1800-ban kezd emelkedni, és egy mondvacsinált sértést becsületbeli üggyé magasztosítva mindenütt párbajoznak, ahol a császár hadai megfordultak, még a hófödte oroszországi sztyeppén is, végül a Bourbon-restauráció véget vet tragikomikus becsületbajnokságuknak: a nagyvilági modorú, higgadt és talpig becsületes, de az Európát feldúló öldöklésben semmi örömét nem lelő, érzékeny Armand d’Hubert tábornok (Keith Carradine) legyőzi a nem kevésbé becsületes, ám velejéig erőszakos és anakronisztikus császárhűségében megátalkodott Gabriel Féraud tábornokot (Harvey Keitel), akinek azzal a szégyennel kell tengetnie üres napjait a kényszerlakhelyéül kijelölt kisvárosban, hogy túlélte a maga kezdeményezte párbajokat; hogy „életre ítéltetett” egy olyan világban, amelyet már nem ért, s amely szélsebesen elrohant mellette. A normandiai sziklaszirten magányosan álldogáló, a száműzött Napóleon „Szent Ilona-i” pózában megkövült Féraud valósággal beleég a néző emlékezetébe.

Ilyen előzmények után, és egy tekintélyes életmű — A nyolcadik utas: a Halál (1979), Szárnyas fejvadász (1982), 1492: A Paradicsom meghódítása (1992), Gladiátor (2000) — ismeretében hatalmas elvárásokkal váltottam jegyet Sir Ridley legújabb filmjére, a Napóleonra, ám mélységesen csalódtam. Scott nem csak a császárt dekonstruálja, hanem önnön életművét is. Utóbbit nem is tenném szóvá, hiszen szíve joga lerombolni és bemocskolni saját szobrát, ám Napóleonét nem áldozhatja fel a művészi szabadság oltárán, amiképp a történelmi hitelességet sem vághatja sutba a népszórakoztatással remélt haszonért, holott épp ezt tette: Bonaparte kapitány nem volt szemtanúja Marie–Antoinette királyné lenyakazásának, nem lövette sem a piramisokat, sem az austerlitzi csatatér környékén befagyott lápvidéket, Robespierre pedig a legkevésbé sem hasonlított Dantonra. Bonaparte tábornok becsvágyó férfiú volt, így a Köztársaság IV. éve Vendémiaire 13-án szemrebbenés nélkül leverte a párizsi royalisták felkelését; a dicsőséges itáliai hadjárat teremtette meg a legendáját, bár sosem vezényelt lovasrohamot, ugyanakkor Joséphine de Beauharnais-t hevesen ostromolta és az özvegyasszony gyermekeit sajátjaiként szerette; végül, a valóságban is csaknem bohózatba illő VIII. év Brumaire 18-ai coup d’état sem az egyeduralomra törő tábornok esetlenségét bizonyítja, hanem inkább azt, hogy összeesküvő hajlamok nélkül felettébb nehéz „műfaj” az államcsíny. Ehhez képest egy fancsali képű tüzértisztet látunk, aki mindenütt „csak úgy” ott van, ahol „történik” a történelem, ám meglehetősen kelletlenül; egy gügyögő, értelmi fogyatékos óriáscsecsemőt, egy anyámasszony katonáját, aki két lábon járó ütvefúróként hágja meg a nejét; egy botcsinálta császárt, aki csak a csatatereken érzi magát elemében — az államszervező és Európa ősi dinasztiát megrengető uralkodóról nincs mit mondania a rendezőnek; az itáliai hadjáratról, valamint Eylauról és Jénáról, továbbá Wagramról, a végzetesnek bizonyuló spanyolországi hadjáratról, végül a császár lemondásához és első száműzetéséhez vezető lipcsei vereségről hallgatnak az alkotók; Talleyrand és Fouché mindössze epizodisták, akárcsak Caulaincourt; a vértanú Enghien hercege és a császárt törvénytelen fiúgyermekkel megajándékozó Walewska grófnő viszont egy villanás erejéig sem tűnnek fel a filmben.

A teljes játékidő alatt azon tűnődtem, vajon „mire gondolt a költő”? Mit kívánt közölni a világgal e grandiózusan üres játékfilm révén? A háború iszonyú szépségét kívánta bemutatni? Egy históriai jelentőségű házaspár nem éppen hétköznapi életének vélt melodrámáját kívánta mozgóképen bemutatni? Esetleg Bonaparte „toxikus maszkulinitását” óhajtotta karikírozni, s ezért kasztrálta a császárt? Isten tudja. A rendezői intenció egészen a végefőcímig homályban marad, amikor is Scott felidézi a császár utolsó szavait — „Franciaország... A Nagy Hadsereg... Joséphine...” —, a néző pedig eltűnődik: kissé sokba került Európának a császárné (Sir Ridley szerint hárommillió, történészek mértékadó becslései szerint kétmillió lélek, katonák és civilek, feldúlt városok, elnéptelenedett vidékek, megingott hatalmi egyensúly), de a rendező is elvett a nézők életéből két és fél órát, a hitelezői zsebéből pedig százötvenmillió dollárt, bár ez utóbbi veszteség hidegen hagy.

Scott „filmeposzát” nem menti meg a színészi játék sem: Joaquin Phoenix hozza a tőle elvárt félőrültet, bár Commodus kissé megöregedett, blazírt és enervált, de mivégre, kérdezhetné a nagyérdemű publikum; a gyönyörű Vanessa Kirby viszont  tündököl a vásznon, és csak remélhetem, hogy nem utoljára játszotta el Joséphine-t, s hogy egy másik rendező nagyjátékfilmjében legalább olyan emlékezetes Joséphine-alakítással ajándékoz meg minket, mint amilyet Isabella Rossellinitől láthattunk Yves Simoneau 2002-ben bemutatott Napóleon-sorozatában. Egyedül a kosztümök, a díszletek és a csatajelenetek mentik meg ezt az érdektelen filmet: az egyenruhák és a díszöltözetek épp olyanok, mint amilyennek az 1793 és 1815 közötti csaknem negyed évszázadban láthattuk volna őket; a rendjelek — a francia Becsületrend és a Vaskorona Rend, az angol Térdszalagrend, az osztrák császári Aranygyapjas Rend és a Katonai Mária Terézia Rend, valamint a Magyar Királyi Szent István Rend, végül a cári Szent András Rend tűnnek fel viselőiken — a falerisztika iránt érdeklődő nézőket kenyérre kenhetik, ezek bizony mesterművek; a kísértetvárossá vált Moszkva a valóságban sem lángolhatott oly’ gyönyörűen, mint a filmben; a csatajelenetek megkomponálásában pedig a rendező (és operatőre) csaknem olyan tehetséges, mint amilyen Szergej Fjodorovics Bondarcsuk volt, aki viszont a fiatal Scotthoz hasonlóan a fény festője, és hagyományos eszközökkel varázsolt, bár a hajlott korú Sir Ridley sem szégyenkezhet: a képzeletbeli austerlitzi jégmezőn vesztébe vágtató osztrák vértes, kezében a császári hadilobogóval, a dicsőséges vereség szívfacsaró allegóriája, bár a waterlooi csatamező első világháborús lövészárkait szívesen feledném.

Ha egy pillanatra eljátszadozunk azzal a gondolattal, hogy Sir Ridley csetlő-botló Napóleon-képe hiteles, akkor óhatatlanul fel kell tennünk a kérdések kérdését: élt-e egyáltalán Napóleon? Lehetséges-e, hogy egyetlen ember egy személyben legyen Nagy Sándor és Iulius Caesar, világhódító hadvezér és birodalomszervező államférfi, romantikus szabadsághős és a nemzetek (köztük a sajátja) szabadságvágyát lábbal tipró zsarnok? Vagy tán hétköznapi figura volt, aki esténként szalonkabátra cserélte az uniformist, és tollszárakat törölt hófehér térdnadrágjában, miközben napjában két levelet írt csak Joséphine-nek, az állami iratokról és a hadijelentésekről, valamint a napiparancsokról nem is szólva? Tán megmaradt közönséges korzikai vadembernek, aki az austerlitzi csata előestéjén egy fateknőben vett forró fürdőt, melyből korábban disznók lakomáztak, mialatt Lannes és Murat marsall tyúkokat kergettek néhány tojásért? Esetleg nagystílű, olaszos családfő volt, aki igyekezett fivéreit és húgait előnyösen kiházasítani? Papucsférj volt-é vagy szenvedélyes latin szerető, aki felesége udvarhölgyeinek, valamint az európai arisztokrácia legmagasabb rangú, udvarképes hölgyeinek és Mária Lujza főherceg kisasszonynak egyaránt csapta a szelet? Beethoven és Berzsenyi Dániel, Goethe és Hegel tévedtek volna? Azért tűnődöm e kérdéseken, mert az alkotók felelőssége óriási: a Marvel-filmeken felnőtt nemzedék nem fogja elolvasni sem Max Gallo sem Feleki László népszerűsítő műveit, a tudományos igényű akadémiai életrajzokat pedig végképp nem; ők bizony Sir Ridley Scott filmjéből ismerik meg a császárt.

Ekkora felelősség némi tisztességre kötelez: ha Sir Ridley a napóleoni háborúk fenséges borzalmait kívánta láttatni, akkor az ágyúgolyók szaggatta emberek és lovak gyomorforgató látványán kívül érzékeltetnie kellett volna e háborúk tétjét legalább olyan érzékletességgel, ahogyan az önkényesen értelmezett becsület dilemmáit világította meg a Párbajhősökben. A császári pár házasságában rejlő melodráma, a válással végződő frigy dinamikájának bemutatása viszont Ingmar Bergman vagy Woody Allen tehetségéért kiáltana, holott a szerelem és háború közötti párhuzam a nyugati civilizáció hatalmas és legtermékenyebb közhelye — a szerelem istene íjász, és halálos nyilakat lő ki, a szerelmeseket Erósz kivédhetetlen dárdája teríti le, gyönyörűséges vereséget szenvednek, a szerelmes férfiú ostromolja hölgyét, rohamokat indít erénye ellen, végül beveszi szemérme utolsó bástyáit is, a hölgy pedig kényre-kedvre megadja magát: az ars amandi nyomán születik az ars bellandi —, e téma könyvtárnyi irodalmához egy vaskos aranyköpéssel maga Napóleon is hozzájárult, amidőn kijelentette, hogy két ősi hivatás létezik, amelyben a lelkes műkedvelők eredményesebbek a hivatásosoknál: egyik a hadművészet, másik a kéjelgés, és ha eltűnődünk Joséphine „szerelemkelyhének” feltárulása láttán (a film tán közönségességében is legérzékibb jelenete, a hímnemű nézőkön valóságos elemi ösztön leend úrrá), magunk is beláthatjuk, hogy a császár ebben sem tévedett. Summa summarum, érdekes lett volna párhuzamot vonni Bonaparte tábornok, utóbb Napóleon császár szerelmei, első házassága és itáliai, utóbb pedig második házassága és közép-európai hadjáratai között: míg az itáliai hadjárattól a koronázás első évfordulóján megvívott austerlitzi csatáig terjedő időszak szenvedélyektől fűtött harcmodora Joséphine meghódításának és megtartásának felel meg — a becsvágyó tábornokból lett jöttment császár a meglepetés erejével támad és minden erőforrását egyetlen, döntő ponton veti be —, addig a másik taktika, a Duna-menti Wagramnál vívott öldöklő csata tétje a szépséges Mária Lujza főhercegnővel kötendő dinasztikus frigy: a leendő ara császári atyjára egy Habsburghoz méltó vereséget kell mérni klasszikus viadalban, amely viszont már nem nélkülözi a nyers tömegerőt, s még forr benne a forradalmi-nemzeti szenvedély, amely az angolosan hűvös, túlzottan kiszámított waterlooi csatából már hiányzott.

Mindehhez „csupán” egy stendhali tehetségű forgatókönyvíróra és az 1977-es Párbajhősök ifjú rendezőjére lett volna szükség. Egy karakteres történelmi figura felelőtlen dekonstruálása ugyanis mindig egyszerűbb, mint biztos ecsetvonásokkal, de kellő invencióval megfesteni a valaha létezett hús-vér ember hitelességre törekvő portréját. Az előkelően tartózkódó lélek pedig nem tehet mást, mint legyőzi kíváncsiságát, és lemond a Napóleon mintegy négyórás rendezői változatának megtekintéséről.