BOLDOGULT ÚRFIKORUNK

Egyszerre temetjük és dicsérjük az úriember eszményét: „elégiát” írunk erényeiről és esendőségéről, viseletéről és kedvteléseiről. Noha az irodalom patikájában az elégia inkább gyógyír, mint méreg, könnyen lehet, hogy a cikksorozat végére az utóbbi önti el az Olvasó lelkét, olyannyira fájdalmas felidézni e letűnt eszményről fennmaradt emlékfoszlányainkat.

„...mivel igazán jók úgyse lehetünk, legalább udvariasak legyünk...”

Szinte béklyóba veri az elmét, hogy jószerivel csak múlt időben szólhatunk a gentlemanről. Korunkban csekély sikerrel kecsegtet e vállalkozás, mert a fiatalabb nemzedékek a történelem formálta hűségen és a hagyományokon nyugvó civilizáció régi és kipróbált bölcsességei helyett az egyformaság kívánalmán alapuló progresszív társadalom ortodox hitvilágát kapják, és szinte mindenütt-mindenkitől azt hallják, hogy bűn megítélni másokat az eszméik, életmódjuk vagy rendezetlen küllemük miatt. A kortárs szertelenségekkel szembeni „nem megítélő” viszony ugyanakkor együtt jár a régi konvenciók kérlelhetetlen kigúnyolásával és mindazok pellengérre állításával, akik tisztelik a szokásokat: a gúnyolódók szerint ősatyáink erőfeszítései hiábavalóságok, erényeik voltaképpen bűnök, felhalmozott örökségük ebül szerzett jószág, bölcsességük pedig idejét múlt babonaság: a rendetlenség, a délibábok kergetése, a felfordulás és a forradalom vált hagyománnyá a XXI. század első évtizedeiben. Korunk embere – ahelyett, hogy a dolgok rendje szerint meglett korára olyanná válna, mint egy rendíthetetlen tölgyfa, amely eltéphetetlen gyökerekkel kapaszkodik az anyaföldbe, s melynek enyhet adó, oltalmazó koronája alatt bárki megpihenhet – „nem találja önmagát”, szilárd támpillérek és fogódzók nélkül az egész világ gyűlöletévé fajuló önutálat karmai között vergődik és holtáig nádszál módjára hajladozik az élet szélviharában. Aki napjainkban a hajdanvolt úriemberek erényeit és kedvteléseit kutatja, óhatatlanul gyanússá válik a progresszió szellemi bürokratáinak szemében, akik a (nyugati) férfiember minden gondolatában, eszméjében, érzeményeiben és gesztusaiban a „patriarchátus elnyomását” vélik felfedezni, és a legkevésbé sem méltányolják, hogy a lovagiasság erénye az erkölcsi kötelességek, és nem a pőre elnyomás szolgálatába állítja a férfi testi erejét és törekvéseit.

Nem mernénk venni magunknak a bátorságot, hogy a meghatározzuk a gentleman fogalmát, hiszen minden efféle törekvés hiábavaló, és kikerülhetetlen tévutakra vezet. Voltak, akik kísérleteztek ilyesmivel, ám megállapításaikat jócskán átszínezte a gentleman-eszménnyel szembeni előítéletük, vagy éppen ellenkezőleg, az eszmény iránti rajongásuk.

Az előítéletektől hemzsegő szellemeskedés ékes példája Harold Joseph Laski esszéje, A gentleman alkonya. Ez az 1932-ben megjelent írás meglehetősen kifinomult gúnnyal részletezi a gentleman állítólagos ismérveit. Laski szerint az igazi, angol gentlemannek tudnia kell lovagolni és vadászni. Illő, hogy legyenek rokonai a haditengerészetnél, a hadseregben és a magasabb társasági körökben, esetleg a királyi udvarban. Életbevágó, hogy tagja legyen egy konzervatív klubnak. Elengedhetetlen, hogy Cambridge-ben vagy Oxfordban végezze egyetemi tanulmányait az Etonban töltött iskolaévek után. Lényeges, hogy a politikáról vallott nézetei megegyezzenek a Morning Post vezércikkeinek felfogásával, de talán ennél fontosabb, hogy „el bírja viselni a Riviérát télvíz idején, s az angol vidéki kastélyokat az őszi hónapokban”. Nem árt, ha rendelkezik bizonyos szellemi képességekkel, például, ha szereti Joseph Rudyard Kipling gyarmati novelláit, „de a modern regény erkölcsi romlottságát szívből megveti”. Zenei ízlése ugyancsak kifinomult, ám Beethoven vagy Mozart géniuszával nem terheli a lelkét. Nem árt, ha csekély latin- és még csekélyebb görögtudása mellett ért valamicskét a sportokhoz, de kitűnnie bennük semmiképpen sem szabad, hiszen tudja, hogy „a professzionizmus az igazi sportszellem halála”. Szívesen és mértékkel hódol a francia konyhának és a nemes italoknak, de nem lehet antialkoholista, „hacsak nem orvosi parancsra”. A jó megjelenésben rejlő erkölcsi értéket „ösztönszerűen érzi”; a „legnyájasabb modorban” parancsol, és kétségtelen erénye, hogy minden körülmények között lovagias és tisztelettudó, bár itt Laski megjegyzi, hogy „leginkább csak a saját osztályába tartozó nők iránt”. Végül, „szabószámlájáról esetleg megfeledkezik, de kártyaadósságait mindig pontosan megfizeti”.

E karikatúrával felérő cinikus megjegyzések után Laski – aki valójában temette ezt az eszményt – mégis mutat némi megértést, mi több, talán nosztalgiát is e férfieszmény iránt, amikor azt mondja, hogy „ha összehasonlítjuk az ancien régime elegáns szélhámosaival vagy a német arisztokráciából jött rideg hivatalnokokkal, az angol gentleman ragyogóan” mutatkozik. E derék angol entellektüel végül eljut a kérdések kérdéséhez: vajon milyen új eszmény, miféle új ideál taszítja le a gentlemant addigi helyéről? Úgy véli, „a jövő államférfija minden valószínűség szerint a gátlástalan, egyetlen eszmétől megszállott ember lesz, akinek kormányzása abban áll, hogy utat tör magának saját célja felé” – a második világháború, a hidegháború, a XX. század utolsó évtizede és napjaink mintha őt igazolnák. Ha egy lépéssel tovább megyünk, és vetünk egy pillantást röpke jelenünkre, majd elgondolkodunk a jövőn, azt láthatjuk, hogy színre lép a technokrácia, az erkölcsi korlátoktól megszabadult modern tudomány és az egyenlőség zsarnoka, aki fellépését és megjelenését tekintve lehet ugyan megnyerő – akár az Antikrisztus –, ám gyermeteg és korlátolt elméjében eszmék helyett utópikus vágyálmok éjsötét masszája hullámzik.

Tagadhatatlan, hogy a XVIII. századdal kibontakozó modern kor ideálja az angol gentleman volt, aki nemcsak a hétköznapinak mondott élethelyzetek minőségét varázsolta ünnepivé, hanem a politika- és a diplomáciatörténet arculatát is jelentősen meghatározta; amiképp az anglománia, az angol civilizáció értékeinek elfogadása és az irántuk tanúsított csodálat is sokak gondolkodása és cselekvése számára volt vezéreszme, és ennek nyomai helyenként talán még ma is kirajzolódnak. E sorok írója nem is tagadja, hogy rajong a gentleman eszményéért, ily’ módon nem igazán törekszik a cinikus lebecsülés és a csodálat közötti valamiféle középútra. Erre az erkölcsi-esztétikai és politikai ideálra fordított figyelem ugyanolyan erkölcsi választás, mint a pontos fogalmazás, a kimondott és a leírt szó becsülete.

Hazánkban gróf Széchenyi István fellépésével vált politikai és szellemi programmá a polgárosodás megteremtése és a társiasság erényeinek kibontakozása előtt álló akadályok mérsékelt, de mélyen szántó reformok révén történő békés lebontása. A Hitel szerzője úgy vélte, hogy a polgárrá válás színterei inkább a társadalmi kapcsolatok, s nem annyira a bécsi és budai kormányférfiak szivarfüstös kabinetjei. Meghonosította hát a lóversenyt, ahol a nemesek és polgárok egyaránt vagyonokat nyerhettek és veszíthettek; kaszinót alapított, melynek tagjai a születési előjogaiktól vagy azok hiányától függetlenül egyenrangú felekként vitathatták meg a polgárosodás programjának kulcskérdéseit, s végül, országgyűlési és uralkodói támogatással részvénytársaságot hozott létre, hiszen maga is tudta, hogy a pénznek nincs szaga, és a részvénytulajdonban testet öltő tőke olyan csodákat teremthet, mint a Lánczhíd. Nem a legnagyobb magyaron, nem is a „Sir John”-nak gúnyolt Asbóth Jánoson múlott, hogy az „angolos” erények nem váltak közjóvá a XIX. században; hogy a magyar köznemesi kaszt nem gentryvé, hanem legfeljebb dzsentrivé válhatott, s hogy a két világháború közötti, a „keresztény” és az „úri” jelzőkkel illetett középosztályunk nem a szellemi nívót képviselte, hanem inkább a rangkórságot és az akkori kurzus ideológiai bázisát.

A Nagy Háborút követő két évtizedben valami látványosan-szomorúan és visszavonhatatlanul véget ért, de a magasabb rendű és értékközvetítő nosztalgia megmaradt: az „eltűnt idő” nyomába eredő Krúdy Gyula regényeinek költőisége éppen az úriember-eszmény valóságosságának fájdalmas hiányára világít rá, s bár Krúdy rendszerint nem úriemberekről írt – alteregóját, Szindbádot, a „hajóst és úriembert” nem számítva –, az osztrák-magyar ancien régime-mel és Ferencz Józseffel szembeni megértése, az élet bús-borongós élvezetének dicsérete, prózájának férfiasan érzékeny gordonkaszólamai teszik rokonszenvessé mindazok számára, akiknek világlátásában az úriember-eszmény máig referencia.  

Noha a második világháború után Nyugaton tollal, Keleten pedig fegyverrel és tűzzel-vassal üldözték az úriembereket, az eszményt nem lehetett kiirtani. A búvópatak-szerűen tovább élő éthosz egyik legmegindítóbb elégiája, Justh Gyula Fuimus – vagyis: voltunk – című regénye 1957-ben jelent meg Budapesten, 1971-ben pedig Huszárik Zoltán Szindbád című filmjével érte el tetőpontját a töretlen Krúdy-nosztalgia.

Az angolszász világban a magyar szívvel-lélekkel és angol nyelven író John Lukacs professzor idézte fel az úriember erkölcsi eszményét, hangsúlyozva, hogy a háborúban nem az ideológusok diadalmaskodtak – még ha a látszat az ellenkezőjéről tanúskodna is –, hanem a tisztességes emberek, akik sorban álltak Sir Winston Churchill ravatalánál 1965 januárjában. Lukacs szerint a gentleman „a modern világ legjobb vonásait testesítette meg, mert konzervatív és liberális, arisztokratikus és demokratikus volt egyszerre – és a tetejébe meg elegáns és mutatós is.” Szabadságának, életstílusának és életminőségének tapintható jelképe az angol szövet, „a megbízható, tartós, világosszürke angol flanel, amely szolidan elegáns, akár az angol monarchia.” Ez az eszmény túllép a nemzeti és az osztályöntudat törésvonalain és messze nem ideológiai fogalom. Lovagiasság és hazafiság, fegyelem és alázat, nagyvonalúság és tapintat, becsület és tisztesség ugyanis nem csak a hol megérdemelten, hol érdemtelenül eszményített angol arisztokrácia erényei, hanem mindenkié; mindazoké, akik ilyenné kívánnak válni – hiszen önmagában nem a romantikus jólfésültség, a kifogástalanul megkötött nyakkendők, a jól szabott öltönyök és a fényesre suvikszolt cipők; nem a születéssel szerzett rang vagy a tetemes vagyon, hanem a jellem és az erkölcsi választás teszi a férfiembert gentlemanné. Ezeknek az erényeknek a külsődleges formajegyei létfontosságúak a civilizáció és az emberi együttélés fenntartása szempontjából. A közönségességgel szembeni megvetés például a gonoszság felismerésének, leleplezésének és legyőzésének garanciája.

Mert a gentleman élethivatása az oltalmazás, a civilizáció formanyelvének ápolása, az atyák öröksége feletti bölcs és előrelátó gondnokság – mindez, a XXI. század tízes éveinek végén, egy olyan korban, amikor szélsőségek végzetes szirtjei között hánykolódik a hajónk; amikor az emberi természetet szédelgően feldicsérik vagy cinikusan lebecsülik és tömegek veszítik el hitüket az isteni gondviselésben; amikor hamispróféták hirdetnek rókaagyakba való gondolatokat, olyan kötelezettség, amely nem szorul különösebb magyarázatra. Oltalmaznia kell kézzel fogható örökségét is: a bársonnyal bevont régi családi bútorok hűvös tapintását, a könyvtárat, az ősök megfakult portréit, a dédapák ezüst zsebóráit, a nagyapák és az apák tengerészkék, pettyes selyemnyakkendőit, és mindenekelőtt az igaz polgári erényeket.

A gentleman nem azért ad magára, mert „sznob” lenne, hanem azért, mert tekintettel van mások érzékenységére és elutasítja a kötelmek nélküli életre irányuló törekvés barbár megnyilvánulásait. Nem azért tanulmányozza elmélyülten a történelmet, mert egy fesztelen pillanatában rádöbbent, hogy nem tudja, mikor uralkodott III. András királyunk, vagy nem ismeri a Magna Chartában és az Aranybullában biztosított szabadságjogokat, hanem azért, mert tudatában van a kívánatos önismeret fontosságának úgy az egyén, mint a nemzetek közösségének szintjén; és azért, mert Budapesten, Londonban, Rómában vagy Philadelphiában ugyanúgy érzi „a történelem eleven valóságát”, amelyet mindig többre becsül, mint a múló kordivatokat, a csúf épületeket, és a korszellem által megrontott közízlést. 

Joggal tekinthetünk keserédes búsongással és némi nosztalgiával egy olyan férfieszményre – minden erényével és esendőségével együtt –, amelyet méltán illethetünk a gentleman fogalmával, de legalábbis, az „úriember” jelzőjével.

E ködbe vesző alak nyomába eredünk új cikksorozatunkkal.