BUDAPEST, 1900–1934

Körmendi Ferenc (1900–1972) családja a magyar-zsidó polgári középosztály átlaga feletti nívón élt. Szerzőnk hazai irodalmi működése alig néhány esztendőt ölel fel a balsejtelmű harmincas években. 1939-ben feleségével elhagyta Magyarországot. Angliában telepedtek le. Londonban néhány évig közreműködött a BBC magyar híradásának műsorszerkesztésében, ám 1945-ben a házaspár hajóra szállt: az Újvilágba költöztek, ahol az Amerika Hangja magyar szerkesztőségében dolgozott. Kollégái nehéz természtű, magának való embernek ismerték meg. Utolsó regénye, a Napfogyatkozás 1948-ban jelent meg angol nyelven. E visszhangtalanul maradt önéletrajzi ihletésű műben Körmendi megírta keserű emigrációjának történetét. Főhősének tragédiája a szerző életének kudarca: a mértékadónak vélt szellemi kiválóságok elismerésére, hírnévre és irodalmi dicsfényre vágyó regényíró soha nem tért vissza szovjetizálódó szülőhazájába, elfeledetten, magányosan halt meg.

Mintha csak beteljesítette volna a Boldog emberöltő főhősének, Hegedüs Pálnak a sorsát.

A közel kilencszáz oldalas nagyregény cselekményét szinte lehetetlen összefoglalni, mert a mű gazdagsága nem feltétlenül kötődik a történet vezérfonalához és a főalakokhoz.

Hegedüs Pál a XIX. század utolsó évében, 1900. január elsején látta meg a napvilágot az ekkoriban világvárossá váló Budapesten. Atyai ágon zsidó nagypolgárok, orvosok és Mózes-hitű 1848-as honvédtisztek a felmenői, anyai ágon viszont keresztény ősöket is felmutathat; édesanyja egy réges-régi erdélyi nemesi família sarja. Pál gyermekkora valóban boldog: hatéves korában ültetik első ízben a családi étkezőasztalhoz, addig nevelőnő viselte gondját. György nevű bátyja is kifogástalan neveltetésben részesült. A családfő, a nemrégiben megözvegyült és újabb házasságkötésére készülő Hegedüs főorvos úgy véli, hogy fiai szerencsés korszakban születtek és boldog élet vár reájuk, mert a tudomány és a szabadság vívmányai évről évre gazdagítják a becsületes emberek életét. A januári napsugarak aranyfénnyel világítják be az Andrássy úti otthon szalonját, könyvtárát és ebédlőjét, a mívesen faragott asztal ragyogó fehér asztalkendőjét és a neobarokk bútorok hűvös tapintású bársonyát. Mintha csak Szabó István filmje, A napfény íze Sonnenschein családjának aranykora és reményeik elevenednének meg a regény lapjain.

1914 júliusában a Hegedüs család életét is összetöri a Nagy Háború: György bevonul a Monarchia hadseregébe. 1918 nyarán, nem sokkal a régi világ összeomlása előtt Pált is behívják, de a tüdején észlelt folt miatt nem teljesíthet katonai szolgálatot. Egy svájci alpesi szanatóriumban remél gyógyulást, ahol – akárcsak Thomas Mann A varázshegy című regényének hőse, Hans Castorp – szerelembe esik egy amerikai asszonnyal. Hegedüs főorvos úgy hal meg, mint Ferencz József császár és apostoli király: túléli önmagát, s a kort, melyben élt és alkotott. György eltűnik az oroszországi hadifogságban. Senki sem tudhatja, hogy Sanghajig vetődött, ahol egy európai stílusú, mondén szálloda kávéházában zongorázott, majd visszatér Magyarországra, hogy feleségül kérje néhai atyja fiatal özvegyét, Pál hajdani nevelőnőjét, Klárát, akit ifjúkora óta megszállottan kívánt és gyűlölt egyszerre. Pál is hazatér Svájcból, és zenekritikusként próbál szerencsét Budapesten. A Molnár utcában húzza meg magát egy szűkös albérleti szobában. A Hegedüs-fivérek lelkén úrrá lesz az őrület. 1924-re az Andrássy úti otthon és a polgári civilizáció úgy süllyedt el, akár a Titanic...

György lecsúszik, már csak éjszakai lokálokban muzsikálhat, mígnem egy napon a Rákóczi úti villamos elé veti magát. Pál, aki felhagy a zenemű-kritikával és egy bankban vállal munkát, feleségül veszi a Molnár utcai háziúr nett lányát, ám a házasság zátonyra fut hősünk életével együtt: főnökei biztatása és a régóta esedékes fizetésemelés ellenére Pál hátat fordít az életnek. Budán húzza meg magát egy nyomorúságos társbérletben. 1934 januárjának egyik hideg reggelén kilép a lakásból, megpillantja a ködfátyolba burkolózott budai hegyeket. A madárdal édesanyja mesebeli Erdélyországára emlékezteti. „Megérkeztem” – ez utolsó gondolata, kimondatlan szava, s meghal a bágyadt, téli napfényben.

Értelmetlen élet, lezáratlan – felesleges? – regény. Valóban boldog volt az 1900–1934 közötti emberöltő?

Európa, s benne Magyarország számára tragikus volt e három évtized. Egyfelől a férfiak és nők közötti viszony dekadenciája, másfelől az asszimilált magyarhoni zsidó polgárság sorsa miatt. E két témát – végső soron a polgári civilizáció összeomlásának és egy újbarbár, sötét kor kibontakozásának témáját – Körmendi regényének minden sorában áthatja a korszellem.

Az olvasó arra a következtetésre juthat, s ehhez nem kell amolyan vulgárfreudista lélekbúvárrá válnia, hogy az 1900 és a második világégés közötti megszállott szerelmek nem olyanok, mint amilyenek az 1820-as évek Biedermeier romantikus szerelmei voltak. Eredményük: halál, öngyilkosság, szétválás és meghasonlás. Vajon a nemek léte és viszonya a történelem során változik? Napjaink egyik legégetőbb kérdését teheti fel a kortárs olvasó. Érvényes feleletet nem adhat sem Körmendi, sem a recenzens, de az erkölcsök változásának a regényben is kibontott közhelye ma sem kevésbé érvényes, mint 1900-ban vagy 1934-ben.

Körmendi érzékenyen érinti az asszimiláció problémáját. Hegedüs főorvosnak a regény lapjain elhallgatott zsidósága a történet 1919-ben és 1920-ban játszódó eseményeinek viharában válik jelentőssé, amikor felmerül a kérdés, lehetséges-e ilyen névvel élni és érvényesülni a berendezkedő ellenforradalmi Magyarországon? A szerző a hazai zsidóság sorsfordító éveiben fordul e kényes témához: 1932 és 1934 között veti papírra a Boldog emberöltőt. A mű kiadásának évében Hitler Adolf már a Német Birodalom kancellárja és a német nép Führerje, Szerb Antal pedig ekkor írja A magyar irodalom történetét, melyben megpendíti a máig kísértő gondolatot: vajon illúzió volt-e az asszimiláció, s indokolt volt-e az 1900 körül született nemzedék derűlátása?

E kérdésekre nem tisztünk felelni. A boldog emberöltő számunkra nem feltétlenül a műben taglalt lélektani és sorskérdések, vagy a korszellem miatt fontos, hanem azért, mert a méltatlanul elfeledett Körmendi Ferenc elsőrangú történelmi tablót festett: a regény lapjain életre kel 1900 polgári és 1934 dekadens Budapestje; egyszerre ihletett és realista ecsetvonásokkal festi a karaktereket, akár a Hegedüs család tagjairól, akár banktisztviselőkről, akár nevelőnőkről vagy félvilági asszonyokról, akár dunántúli parasztokról vagy fővárosi munkásokról, akár Erdély jeles családjairól legyen szó. Ilyen írói magasságokat kevesen hódíthatnak meg. Nem véletlen, hogy a valaha élt legnagyobb magyar történetíró, John Lukacs (1924–2019) számára is kedves volt a Boldog emberöltő. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Évek... című művében maga is olyan műfajjal próbálkozott, melynek létét Szerb Antal még csak sejthette, Körmendi Ferenc viszont gyakorolta is: egy-egy esztendő történelmének hangulatát felidézve lélektörténetet írt.