JÓKAI MÓR ESETE A KORTÁRS ÍRÓNŐVEL

Imígyen szólott a korszellem:

„– Melyik könyvet kellene mindenképp levenni a listáról?

– Jókai Aranyember című művét. Nem elsősorban azért, mert nehezen olvasható és kedvét szegi a diákoknak, hanem a nőalakok ábrázolása miatt. Mert mit tudunk meg róluk? Tímea nem szereti a férjét, de engedelmesen szolgálja. Rendben tartja a házat és viszi a férfi üzleti ügyeit, ha távol van. Soha nincs egy rossz szava sem. Noémi szerelmes, de osztozik a férfin. Tímár Mihály néha megjelenik a szigeten, aztán elmegy. Noémi sose kérdez, csak örül. Nem lázadozik, hanem csinosan várja Tímárt, amikor az éppen ráér. [...] Rémes... A gyerekeink az iskolában olvasott művekből építik fel, milyenek is a nemi szerepek” – vallotta a hírhedté vált interjúban Tóth Krisztina írónő a Könyves Magazinnak (Tizenegyes – Mit olvas az író? Tóth Krisztina; 2021. február 11.).

Time’s Up – szól az új idők jelszava, és a progresszív morál főpapnője nem rest ítélőszéke elé idézni Jókai Mórt, s előírni neki – halála után száztizenhét évvel –, hogyan kellett volna gondolkodnia a nőkről és a női szerepekről az Egyedül Üdvözítő És Helyes Eszme jegyében.

Jókai Mór emlékét és életművét a progresszív ítészek nézőpontjából szemlélve förtelmes bűn terheli: mivel jeles regényírónk, nemzeti irodalmunk XIX. századi idolja a mi születésünk előtt jött a világra, nem részesülhetett abban az evilági üdvözüléssel felérő földöntúli boldogságban, hogy a mi túlérzékeny és felvilágosult korunkban éljen, így aztán egyre-másra halmozta rút vétkeit: nem elég, hogy korának veretes magyar nyelvén rótta az íveket; egyenesen érzéketlen volt a mi korunk társadalmi problémái és „nőjogi” ideái iránt.

Ez felháborító! Ezer ördög és pokol!

Vagy mégsem? Netán másképp áll a dolog Jókai nőalakjaival, mint Tóth Krisztina hiszi?

Én bizony első olvasásra beleszerettem Timéába (Jókai ebben az alakban írta le a görög εὐθυμία szóból alkotott női nevet), holott zsenge gyermek voltam még, amikor először vettem kezembe Az arany embert, és amikor első ízben láttam a regény 1962-es filmadaptációját Gertler Viktor rendezésében. Egy rendíthetetlen jellemű nőt ismertem meg; egy valóságos „alabástrom szobrot”, aki – nevének jelentéséhez hűen – egymagában ötvözte a szépséget, az erkölcsi tartást és az intellektust: egy emancipált nő alakja kelt életre a regény lapjain, aki önnön rátermettsége révén kilépett férje árnyékából. Független üzletasszonnyá vált, de megmaradt érzékeny, talpig becsületes és nagylelkű teremtésnek, aki ellenségeinek sem tudott ártani. Ezek az erények biztosabbak bármely kőfalnál. Megmaradt Nőnek – nagybetűvel –, akiért minden valamire való férfiember az életét adná. A Senki szigetén élő Noémi is hasonló jellem, ám a démoni Brazovics Athalie maga az alattomos gonosz – A kőszívű ember fiaiban megismert Plankenhorst Alphonsine méltó „testvére”. Róluk, érdekes módon, egy szót sem szólott a kortárs írónő, holott cselszövő lázadók.

Szakrament! Vajon a feminista kurzus gender-szakra ment, hogy Tóth Krisztina nem veszi észre Az arany ember „leghaladóbb” jellemábrázolását, t. i. azt, hogy a török kincstárnok üldözött leányából független nővé vált Timéa karakterét tekintve a mű akár feminista fejlődésregényként is olvasható?

A kötelező olvasmányok jegyzékéből az írónő óhaja szerint törlendő magnum opus szerzője egyébként nem volt ellensége a női emancipációnak. Jókai A jövő század regényében – az Úr 1872. esztendejében járunk! – így írt az elképzelt 1952-es parlamentről:

„Amint az országgyűlés a múlt század végén kimondta a nők egyenjogúsítását, azóta a pesti női klubok, in recognitionem juris dominalis, minden országgyűlésre megválasztatnak valahol egy nőt képviselőnek, s az ott ül a jobb centrum első padjában. Legszorgalmasabban jelenlevő, legtöbbször felszólaló, legtöbbet jegyző tagja az országgyűlésnek. Ez védi a női jogokat. Egynél többet azért nem választatnak meg, nehogy ellentmondjanak egymásnak. Így legalább a női részen el van kerülve az átkos pártszakadás. Természetesen női gyorsírók és női reporterek is vannak már az országgyűlésen; de még mindig csak kivételképpen, valamint női doktorok, medicinae et juris, sőt női tanárok és első folyamodású bírák is. Ez mind nem eléggé megtisztult fogalom még. Kell rá az utolsó ötven év a régi rossz világból, hogy egészen megülepedjék. A nőegyenjogúsítás még csak must; édes, de nem isszuk, míg kétszer le nem lesz fejtve.”

Úgy vélem, Jókai nem is tévedett nagyot a mustfok tekintetében, hiszen 1920-ban és 1922-ben a magyar választók a nemzetgyűlési választáson előbb Slachta Margitot majd Kéthly Annát tüntették ki bizalmukkal. Ők voltak az első nők, akik esküt tettek a Képviselőház üléstermében.

Aki megcsömörlött akár Az arany embertől, akár A kőszívű ember fiaitól, olvassa el A jövő század regényét! Ez a mű jóval több holmi sci-finél vagy „steampunk” alapvetésnél. E regény a szó legnemesebb értelmében felfogott – és a szívemnek olyannyira kedves – magyar imperializmus, a magyarhoni szabadelvű nemzeteszme kulcsregényeinek egyike, az olyannyira vágyott magyar dominanciájú Osztrák–Magyar Monarchia nagyregénye; a szerzőt pedig – Cs. Szabó László és Halász Gábor nyomán – talán a legnagyobb „magyar viktoriánusnak” tekinthetnénk. Emlékeztetőül: köztereink java része e XIX. századi halott, fehér férfiak nevét viseli. És valóban: micsoda teremtő erők szabadultak fel a reformkor, majd 1867 után! Bebútoroztuk a hazánkat. A Ferencz József-szakállat viselő viktoriánus magyarok megőriztek mindent abból az ősi örökségből, amely nyolc évszázadon át kiállta az idők próbáját, és befogadtak minden újat – vasutat, gőzhajókat, folyamszabályozást, sugárutakat, bankokat, tőzsdét, úri és polgári kaszinókat –, amely előre vitte az ország ügyét. Voltak közöttük egykori márciusi ifjú forradalmárok, liberálisok és konzervatívok. Birodalomépítők voltak – államférfiak, regényírók, költők és képzőművészek –, akik ismerték az elvek és a praxis kívánatos egyensúlyát, mérlegelték a különböző szempontokat és nem riadtak meg az alkotás és a fenntartás aprómunkájától.

Jól tudták, hogy a civilizációk birodalmakban keletkeznek és maradnak fönn, eltűnni viszont éppen a törzsi indulatok fölülkerekedtével szoktak, és ez az összeomlás nem fölemelő élmény. E derék szabadelvűek úgy voltak függetlenségiek, hogy magyar birodalmat akartak Habsburg-királlyal, de úgy, hogy a király azért császár is maradjon. A regényben a Felséges Ausztriai Házból származó „Habsburgi Árpád”, kinek névnapját a gellérthegyi citadellából leadott százegy díszlövés jelzi, már-már törzsökös magyar fejedelem, aki alkotmányos uralkodóként Budáról kormányozza a birodalmat. Országlása idején Magyarország pénzügyi nagyhatalommá válik, honvédségének a léghajóknál jóval korszerűbb, elektromos meghajtású aerodromonokra támaszkodó légiereje (!) pedig a legerősebb abban az Európában, melyet a „nihilista” Oroszország fenyeget.

Mintha Jókai előre látta volna a „jövő század” éjsötét totalitárius irányzatait néhány esztendővel a Vlagyimir Iljics Uljanov néven anyakönyvezett orosz hivatásos forradalmár és a Joszif Visszarionovics Dzsugasvili néven világra jött grúz bandita születése előtt.

Ízleljük csak e prófétai gondolatokat!

„Még a XIX. század napóleoni vészalternatívája ez volt: Európa 50 év alatt vagy respublikává lesz, vagy kozákká; most a kérdés egyesítve van: »kozákká is, respublikává is«. [...] Ahol a forradalom viszi az ellenőrzést, ott utazni nem lehet: aki az útlevelével az egyik falu határán áthatol, fennakad a másik faluban, s vagy ott ragad valahol, vagy visszatoloncozzák a határra. [...] A hajdani orosz rendőrség is félelmetes volt, de a nép rendőrsége még furfangosabb, és ez megvesztegethetlen. [...] Az eszményi alap az orosz nihilisták programjában fekszik. [...] Elűzni a fejedelmeket; eltörölni az országok határait; megszüntetni minden speciális, a hazáról való fogalmat; lefegyverezni erőszakkal minden ország hadseregeit; elpusztítani minden arisztokráciát; lomtárba űzni minden külön alkotmányt; simára taposni minden vallást: és egy keresztvonással kvitté tenni minden államadósságot. És akkor aztán megkezdeni az »új-világot« az »ó-világban«.”

A kalandokban és fantasztikus légi ütközetek leírásában is bővelkedő A jövő század regényét a XX. század delelőjén nem Tóth Krisztina tette indexre, hanem a kommunista kultúrpolitikusok.  

***

Gyakran hangzik el az az állítás, hogy a Jókai-művek napjainkban már „olvashatatlanok”. Erősen kétlem, hogy ez igaz lenne, hiszen egy alaposan jegyzetelt kiadás révén legyőzhetők azok a nyelvi kihívások, amelyeket egy-egy archaikus fordulat és a latin nyelv alapos ismeretének hiánya támasztanak a kortárs olvasóval szemben.

Úgy vélem, jóval többről van szó, amikor az „olvashatatlanság” bélyegét sütik egy életműre.

A napjaink pedagógiai programjaiban hőn áhított kompetenciához, az összefüggések felismeréséhez és a problémamegoldáshoz a kérdések megfogalmazására érett elme és a problémák felismerése szükségeltetik, ám e magaslatig rögös út vezet, és keveseknek adatik meg a csúcsok meghódítása. E törekvés eleve kudarcra ítéltetik, ha nem rendelkezünk alapos ismeretekkel saját civilizációnkról és más magaskultúrákról, szellemi örökségünkről, hazánk és a külországok történelméről és irodalmáról, a vallásokról, a művészetről és a bennünket körülvevő természetről, valamint az anyagi világról: „Naturam furca expellas tamen usque recurret”, vagyis a természet visszatér, ha vasvillával űzöd is el – koszorús költőnk, Arany János, a Magyar Tudományos Akadémia egykori főtitkára még ismerte ezt a horatiusi bölcsességet. A felejtésnek élő nemzedékek büntetése viszont az lesz, hogy elszenvedik.

Tanulni annyit tesz, mint kellő alázattal és intellektuális erőfeszítésekkel felemelkedni az élet lényegi dolgaihoz. Civilizációnkat viszont megtámadta egy különös penész: az unalom és a restség. Az az ember, aki nem akar erőfeszítéseket tenni azért, hogy felemelkedjen az élet lényegi dolgaihoz, nem ér el semmit. Egy hanyatló korban, amikor az alantas vágyak és az anyagi igények kielégítésének és teljesülésének számtalan akadályát sikerült elhárítani és lerombolni – a törvény és a hagyományok szabta korlátokat az engedékenységgel és az érzékenykedéssel, a természetes korlátokat pedig az erkölcsileg lezüllesztett tudomány és technika segítségével –, s minden elérhető, akár egyetlen gombnyomással is; amikor a fiatal nemzedékek a történelem formálta hűségen és a hagyományokon nyugvó civilizáció régi és kipróbált bölcsességei helyett a silány egyformaságon alapuló progresszív társadalom ortodox hitvilágát kapják; amikor mindenütt azt hallják, hogy ősatyáink erőfeszítései bűnök, felhalmozott örökségük ebül szerzett jószág, bölcsességük pedig idejét múlt babonaság; amikor mindenünnen áradnak a zűrzavaros elmék szennyes gondolatai és közönségességüket soha nem látott hírverés övezi – akkor a „mesemondó” Jókai Mór szárnyaló képzeletére, Arany János időtlen verssoraira, magyar anyanyelvük ízére és veretességére, gondolataik tisztaságára és hőseik alázatos példáira oly’ nagy szükségünk van, mint sivatagi vándornak egy korty hűs vízre.

A reakciós „bogotái remete”, Nicolás Gómez Dávila írja: „A reggeli Homérosz-olvasmány a belőle áradó derűvel és nyugalommal, a jó erkölcsi és testi állapot és tökéletes egészség mély érzetével a legjobb útravaló a nap közönségességeinek elviseléséhez.” (A modernitás remetéje, Nicolás Gómez Dávila. Széljegyzetek a töredékek katedrálisához, Irodalmi Jelen Könyvek, 2013, 81. oldal)

Ne csak Jókai-regényeket olvassunk, hanem az Íliászt és az Odüsszeiát is! Mindkettő érdekesebb, mint a híradók vagy a Való Világ! Van bennük bölcsesség, hősiesség, kaland, ármány és szerelem. Még szex is.

A klasszikus szerzők szárnyaló képzelete olyan meseországot teremtett, amely valóban mindenkié. Váljunk hát méltóvá ahhoz, hogy szórakoztassanak és pallérozzák a jellemünket!