KÉPZELŐERŐ ÉS SZEXUÁLIS FORRADALOM

Arra jutottam, hogy nem ment elébb; legfeljebb annyi történt a nyugati civilizációban, hogy az egyetemi-tudományos világ hatalmi pozícióit elfoglaló progresszív értelmiségi „elit” – tudják, azok szellemi bűnözők, akik hódolnak minden előtt, ami istentelen, zabolátlan, „más” és „forradalmian új”, miközben hideglelést kapnak a tekintély és a hagyomány szavak hallatán, valamint a dolgok természetes, megszokott rendje láttán – emancipálták a pornográfiát, amelyet előállítói ma már a szólásszabadság védpajzsának oltalma alatt közérdekű szellemi jószágként bocsátanak áruba. Ez oda vezetett, hogy már-már mérhetetlenül alacsonyra apadt az európai (észak-amerikai, angolszász) férfiak potenciája. Napjainkra a vágyak kielégítésének és az anyagi igények teljesülésének számtalan akadályát sikerült elhárítani és lerombolni – a törvény és a hagyományok szabta korlátokat az engedékenységgel, a természetes korlátokat pedig az erkölcsileg lezüllött tudomány és technika segítségével –, s ma már minden elérhető akár egyetlen gombnyomással, így a prostituáltak katalógusa is – a „vendég” úgy választ, mintha étlapot tennének elé –, Japánban pedig a férfiak egy része felfújható szexbabákkal él „családi életet.” 

A szexuális forradalom megölte a képzelőerőt – hovatovább mindenféle forradalom legelső dolga, hogy kiirtsa ezt a képességet –, és holmi fecsegő-locsogó felszabadítás-diskurzus keretében elfojtotta a libidót, holott a vágy (Montesquieu megkockáztatta, hogy az erény is) csak korlátok között képes feléledni: azok a férfiak és nők, akik ragaszkodnak a „nyárspolgári képmutatáshoz” és az „álszent konvenciókhoz”, de egészséges határok között lázadni is készek ellenük, nem küzdenek „szexuális problémákkal”, de életvezetési tanácsokra sem szorulnak. 

A szexualitás oly’ szoros rokonságban áll a politikával, hogy minden forradalom és világmegváltó utópia első intézkedései között találjuk a „szabad szerelem” meghirdetését – gondoljunk a Marie-Antoinette-et gyalázó pornográf röpiratokra és egyes bolsevik forradalmárnők féktelen nemi étvágyára –, ám ugyanilyen törvényszerű, hogy a hivatásos forradalmárok megbuktatása utáni új vezetők a „puritán erkölcsök” szószólóivá válnak, mert felismerik, hogy a szabadosság aláaknázza a hatalmukat és tekintélyüket. Akik „az ember” felszabadításáért harcolnak – napjainkban jellemzően klimatizát egyetemi konferenciatermekben, feminista workshopok és különféle „büszkeségmenetek” keretében zajlik e „küzdelem” – nem veszik észre (mert nem akarják észre venni), hogy az igaz szerelem olyan csoda, amelynek ítélőerőnk határain túl kell maradnia; szavakkal leírhatatlan misztérium, amely iránt a méltatlanul kárhoztatott és létében letagadott emberi természet tartja fenn az érdeklődést. Kissé sekélyesen fogalmazva, a szerelem olyan, akár a vallás: ha nem lenne, ki kéne találni. 

Ehhez viszont képzelőerő szükségeltetik. Ha úgy tetszik, lélek és magasabb rendű fogalmak ismerete.

Korunk szellemi bürokratái a szerelmet és a testiséget egyfelől természettudományos okokkal magyarázzák – csak nehogy bárkinek eszébe jussanak nemesebb érzemények! –, és az azonnali kielégítésre váró testi szükségletek – evés, ivás, vizelet- és székletürítés – szintjére aljasítják. Ebben a közegben a progresszív Alfred Charles Kinsey könyveit forgatják; a reakciósan maradi (a saját korában persze hallatlanul modern) Stendhal műveit, ha ugyan elolvasnák őket, legszívesebben mindegyiket indexre tennék. Nincs szükség klasszikus irodalomra, sem festészetre, sem zenére, hiszen ezek úgyis csak „kulturális sztereotípiákká redukálják” a nőket és az operák szerecsen (anti)hőseit is, hiszen halott, fehér férfiak írták, festették és komponálták a szerelmet dicsérő műveket.

Nem ok nélkül fordítottam figyelmemet a szerelem érzeményére. Korunk uralkodó nézete szerint a szexualitás egyfajta „szerződés”, és e kötelék mindkét fél (vagy kettőnél több fél) beleegyezésével jön létre. Ez a felfogás tarthatatlan, mert a másik méltósága, tisztessége, ártatlansága és tisztasága, hovatovább a szentsége elleni támadás bekövetkezhet beleegyezéssel és kényszerrel egyaránt. Ha figyelmen kívül hagyjuk a méltóság, a tisztesség, az ártatlanság, a tisztaság és a szentség transzcendentális kategóriáit, akkor csupán tárgyakként és nem alanyokként kapcsolódunk egymáshoz az ágyban. Könnyű belegondolni abba, hogy mindez hosszú távon hová vezet: olyan magányos férfiak és nők társadalmát látom, amelynek tagjai nem vállalnak semmiféle kockázatot a boldogságért, nem alakítanak ki magasabb rendű, és önmagukon túlmutató jelentőségű kötelékeket, hiszen olyan korban válnak felnőttekké, amelyben gyermekekként sem ismerték meg a természetes kötelékeket, melyek egymáshoz, a családhoz, a hazához vagy akár Istenhez láncolnák őket. Nyers érzékiségtől fűtött kapcsolataik melléktermékeként megfogan ugyan egy-egy gyermek, akiknek viszont a szülőkénél is keserűbb sors jut osztályrészül: idegenként cseperednek fel egy elidegenedett világban. 

Ha elfogadjuk azt a közkeletű vélekedést, hogy a művészet mindig is egy civilizáció vágyai, illúziói, dédelgetett ábrándjai és eszményei leképzésének terepe – ideértve Istenről, a családról, a hazáról, a szerelemről, a méltóságról, a tisztességről, a tisztaságról és az ártatlanságról vallott ideáinkat is –, akkor, látva a korunkban uralkodó szellemi zűrzavar és erkölcsi hanyatlás tüneteit, félő, hogy utódainkra a mi korunknál sokkal reménytelenebb és sivárabb élet vár.